hello,i love you,won't you tell me your name?

amikor megcsókolt,eddig nem ismert mozdulattal ütötte ki egyben minden fegyveremet a kezemből. ha én hozzád akarok érni,vagy neked futok teljes erőmből vagy olyan emberfeletti türelemmel kúszom nem is hozzád,hanem egyenesen bele a fejedbe,akármilyen mohó és telhetetlen is vagyok,hogy azzal más teremtmény nem ér fel. a kettő közül az egyik - néha mindkettő,különböző arányokban váltogatva- valahogyan is,de mindig működött.
és most pánikba vagyok esve,mert bár lehet,sőt erősen valószínűnek tartom,hogy működnének a már bevált tervek,nekem ezúttal nincsenek terveim.
 ingerenciám sincsen rá,hogy elméleteket gyártsak. én pedig akármennyire is szeretem magam életművésznek előadni,még sohasem léteztem úgy,hogy legalább az agyamon ne fussanak át lehetséges kimenetelek,ne próbáljak belelátni a másik eszmefuttatásaiba,ne vonjak le tapasztalatokból következtetéseket. az ég szerelmére,elvégre ez biogén elemem szinte,nem is ezért,hanem ezáltal élek...! most pedig valami blokkol. szó szerint. nem látom az eleven húsból és vérből álló kiváltó tényezőt a köd mögött,pedig előbb-utóbb mindig meglátom,legyen az megölni vagy megölelnivaló számomra. azután tudom eldönteni,melyik jól bevált kis játszma lépéseit vegyem elő,hiszen a legtöbb egymásra találásom és konfrontálódásom a maguk sajátos,de standard koreográfiájukra épülnek.
akkor mi és miért blokkol ezúttal az ő agyában? miért nem találom az érzékeny pontot,miért nem tudom megtenni az eddigi lépéseket? fogalmam sincs,hogy eléd álljak,vagy a hátad mögé osonjak,támadjak vagy legyek kedves,mégis miként tálaljak micsodát. tőled minden attrakció átsugárzik,én érzem ezt,de mikor én akarok bármit is átsugározni,egyszerűen lepereg. mintha egy tükörsima üvegfelületen akarnék kapaszkodót találni,úgy siklik le a te elmédről.
...és itt már nem az a probléma,hogy te nem engedsz a fejedbe,pontosabban nem adsz rá lehetőséget. az a baj,hogy én nem is vagyok képes mostanra ezzel tudatosan próbálkozni,mint eddig mindig. megjelensz,és a gondolataimat hirtelen összefogják egy lasszóval,és vasmacskát kötve rájuk küldik őket a mélységbe,ahonnan képtelenek visszatérni. nézlek,nézlek,néha lehelletszerűen kiszalad annyi a számon,hogy nem bírom,magam sem tudom miért. borzongok. ha megint úgy érnél hozzám,lehet,hogy egyszerűen megsemmisülnék a tér-idő kontinuumban. volt zsófia,nincs zsófia. nem a stressz végzett vele,nem a kapitalizmus,nem a tüdőrák,nem az egyetlen ember akiről mindig úgy vélte,hogy valódi párbajban méltó lenne,nem egy sávról letérő teherautó,nem,ó,nem ám. mindössze felbontottad és feloszlattad  azzal,hogy rámosolyogtál és leültél mellé.
ha valaha vegytiszta káoszt akartam,hát most megkaptam.