egyre jobban rühellem a hajnalokat,amikor indulnunk kell. ezenkívül nem érzek semmit,pedig színes lehetne a paletta az alváshiánytól kezdve a féltékenységen át a szeretnemszeret/szeretemnemszeretem gondolatmenetekig. de tegnapelőtt azt játszottuk,hogy ha az ember egyenesen áll és minden támaszték illetve kapálódzás nélkül hátradől,mialatt a másikról úgy sejti,hogy mögötte van,az elkapja e,úgyhogy azóta nem igazán tudok másra gondolni,tekintve,hogy nekem ez a játék a mögöttes tartalmaival egyszerre az egyik legintenzívebb fóbiám és fétisem. különben is azt hiszem többet beszéltem ezekről egy két-három éjszaka alatt az elmúlt pár napban mint eddig bármikor.
nem akarok félni. nem merek félni. akkor elveszteném minden józan eszemet,képtelen volnék tisztán látni,összerakni,következtetni,feladná magát az időérzékem,nem,nem akarom.
"-Ez a hanyadik nap ami éppen ránk hajnalodik?
-Nem tudom. De valószínűleg holnap is azt teszi majd.
-És mi akkor is itt leszünk?"
...éppen aznap belekeveredni,mikor elkönyveltem pedig jelen helyzetben lehetetlennek,arra néhány órával,amiket egy kezemen megszámolhatnék.
"-Üljünk át arra a másik padra,onnan látod és tudsz társalogni drága gyámoddal.
-Féltékeny vagy egy égitestre?"
tegnap reggel felhívott sasha megkérdezni hogy vagyok,és nem éreztem semmi haragot vagy fájdalmat a hangja hallatán. de vágyódást sem. ez most annyira hihetetlenül gyorsan jött. egy hete ilyenkor még apátiás agyiállapotban tengettem a napjaimat,és indokolatlan melankóliahullámok söpörtek át rajtam,emlékszem,éjjel írtam nórának,hogy valami nincs rendben. talán az előző éjszaka lehetett,mert a következő előtt kicsit felszabadultabban mentem a többiekhez,nem gondoltam volna,hogy olyan hamar feloszlik a társaság,legfeljebb arra számítottam,hogy lesz lehetőségem vele hazáig sétálni.
"-Megbízol bennem?
-Megbízom.
-És elhiszed,hogy megbízhatsz és megoldjuk majd?
-Arra következtetek,hogy igen. Hinni nem hinném magamtól. De ez nem a te hibád,nem vezethetek le rajtad minden rossz beidegződést és komplexust."
a karmolások,a harapások,a mély sóhajokba takart reszketés,mind-mind az enyém,egyedül,kizárólagosan az enyém,itt vannak a bőrömön és néha,nappali fényben még mindig nehezen hiszem el. tipikus. megint belerángattam valakit,aki fontos volt nekem a titkolózásba,a többieknek való hazudozásba,ebbe a limitált időtartalmú,ámde folyton visszatérő vérszínű vágyba. ami hiába szerves részem,annyira unom,hogy nem tudom,csak képzelem e,hogy ezúttal együtt léptünk e bele,és hogy tartanak engem,nem hagynak elesni,hogy ez tisztább és édesebb mint eddig volt. hogy talán nem múlik el amint nem lesz tilos. hogy túlél.
Veled repülünk, csak bízd ránk, a kéj szárnyán
Neked ragyogunk, mint gyémánt, az éj láncán
Hogy is élvezné a napfényt az, aki a Holddal él?
Más nincs, csak az éjszakánk, áron alul mért adnánk?
Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod
Nem lehetsz az enyém, hazug a remény, szíved soha nem adod
Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod
Lángolunk te meg én, sehol az erény, leveszed az álarcod
Nincs szerelem és nincs más szabály: sose sírhatsz, ha fáj
