világéletemben mást sem tettem,mint közelebb és közelebb kúsztam hozzá,megvártam míg karon ragad,táncba visz,és reménykedtem,hogy a következő pördületnél nem én fogok kihullani a ritmusból. különös,hogy mindig minden ugyanúgy történt. élőlény a bolygón nem volt képes likvidálni a fejemből azt a képzetet,hogy én bárkinek tudok kelepcét állítani,amibe belehullik,és lám,mindnek egyedül én ébredtem az alján. az elején még vártam,hogy kiszednek,a végefelé már nem igazán; de a helyzet összegzéseképpen ottragadtam egy-egy olyan magamhoz hasonló halandóhoz kötve,akik már tisztában lettek az azokat megelőző szándékaimmal. csodás csapdahelyzet,amiből csak úgy tudsz kikerülni,mikor a végén már könyörgésre összetett kézzel invitálod a múlandóságot,hogy gyerünk,kérlek,gyere és járjuk le ezt az utolsó pár kört,vegyél,vigyél. valahol még reménykedsz,hogy a másik halandó partnered és közüled te leszel az,akit megtart a keringő,mégis valahogy mindig ott találod magad,hogy vagy kiesvén a lendületből a padlón heversz vagy éppen még elkaptad a pillanatot,és minden erődet megfeszítve őrzöd az egyensúlyodat. ennyi az egész. az idő,az enyészet továbbtáncol,hátra sem néz,vagy ha igen,akkor sem mormol búcsúszót - miért is tenné,mikor úgyis számtalan alkalommal lesz szerencsétek egymáshoz - a másik ember pedig eltűnt. lehet,hogy a szétválasztáskor ő is elesett,lehet,hogy csak gyengéden elengedték a kezét és a táncot megköszönvén meghajoltak,nem lehet tudni,mert eltűnt mint a kámfor. és ez így helyes. ahová az enyészetet hívod,hogy szétválassza,ott már élő haszon nem terem.
megszoktam. de ezúttal,minimum a látszat alapján mások a lépések,és ennek a táncnak még nem tudom sem a végét,sem a következő utáni mozdulatot,és ha nem történne minden túl gyorsan,azt hiszem hosszú idő óta először félnék is. és ez élő félelem,mert a teljes elmúlásra ítélt helyzetek kezelését már megtanultam,azt is,hogyan várjam a hús foszlani kezdését,az elmém repedezését majd szilánkokra zuhanását,azoktól már nem félek,de amint megígérték,hogy itt én fogok életben maradni,rettegni kezdtem. "nemsokára vége"-lehellte tegnap,úgyhogy megszorítottam a kezét és felkészültem a következő körre,aztán a következőre,aztán a következőre egészen az utolsóig. lehet,hogy jobb lenne lehunyni a szememet közben,de nem tudom megtenném e.
teljesen megbízom benned.
csak mindig is túlzottan kíváncsi voltam.
