az objektív énem pórázon vezeti a szubjektívet minden stresszhelyzetben,aki ilyenkor epilepsziás rohamra emlékeztető görcsökben vergődik a póráz másik végén. egy idő után kifárad majd,kimerül a rángatózástól,sírástól és a sikoltozástól,akkor majd fogjuk szépen,megmosdatjuk,ágyba tesszük és betakarjuk,esetleg beleinjekciózunk némi érzéstelenítőt is. az objektív énem és én. kapcsolatunk igencsak ambivalens; saját magam,mesterségesen hoztam létre,így sokkal jobban tudok vele azonosulni és szót érteni,mint a szubjektívvel,ám attól már csak velemszületett mivoltja miatt sem vagyok képes eltávolodni kellően ahhoz,hogy teljesen a tudatomból kiszakadva vizsgáljam a dolgokat.
nem szeretem ezt a hintapolitikát. olyan szívesen választanék,ha tudnék kettőjük közül,de nem megy. nem lehetek olyan primitív ösztönlény mint amiket megvetek a saját környezetemben,de a saját indulataimat is nehéz zabolázni,mikor eljutok a produktív elmebajom határáról a destruktív zónába.
éjszakáig tárgyalóképesnek kell maradnom,és kérlek szépen zsófia,legyél racionális,gondolj arra,hogy a másik is egy élő-lélegző-pihegő képződmény,és te még szereted is ezt az élőlélegzőpihegő képződményt,nem kell,hogy a saját érdekeidet alárendeld,csak beszélj előítéletek és pánik nélkül.
a másik,ami a szívem felett terpeszkedik el szélesen,elhájasodott macskaként,az amit tegnap éreztem az egyik gázmaszkon,ami eredetileg pripyat-i gyerekeknek készült,és én szeretem a morbid dolgokat,határozottan élvezem őket,de ilyen tömény halálszagot még nem tapasztaltam.
légyszíves oldjuk meg valahogyan.
