biztos megérdemelne a klasszikus őszi idő célba érése valami komplex és katartikus költői képet,de őszintén szólva,akármennyivel közelebb is áll hozzám mint a nyári/tavaszi atmoszféra,pillanatnyilag nem tudok másra gondolni ezzel kapcsolatban mint,hogy vajon miért vagyok így megfázva. reggelente plusz egy órába telik a hidegben,mire koordinálhatóvá válnak a végtagjaim,és eddig egész héten sikerült hajnalban eljátszani azt,hogy botlábakkal kitipegek a szobámból még félhomályban,és átesek a zsámolyon,illetőleg ha így folytatom az iskolai balesetek gyűjtögetését,szintén elmondható,hogy nem élem meg az érettségit,de félévi bizonyítványt sem. (tegnapelőtt Gabi éppen rádobta mellette állva a padra a kb. 3kg-os cuccát ,nekem pedig sikerült abba a gyönyörű ívbe pont belehajolnom,midőn is ártatlanul letettem volna a fejemet.
ráadásul itt van ez a vers. minden egyes ősszel elsírom magam rajta minimum egyszer,bár ezt is foghatnám a legyengült immunrendszerből következő hiperszenzitív elmeállapotra.
tegnap vettünk bodzás fehércsokit,ő energiaitalt,én meg zöldteát,néztünk narválokat a neten,meg eleve,ott volt mellettem,úgyhogy intenzív boldogsághormon termelésbe kezdtem. éppen vették egyetemen a kategorizálható személyiségtípusokat (szangvinikus,melankólikus,kolerikus,flegmatikus),és újfent megállapítottam,hogy még így is a melankólikusba tartozok bele legnagyobbrészt. aztán megostoroztunk egy bokrot.
szeretlek
szeretlek
"Lajos, emlékszel Váradon, tavasszalA kis csapszékben, hol Watteau lakott,Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappalS tegnapnak láttad már a holnapot.A Köröst néztük és láttuk Velencét,A kávéházban Goethe ült velünk,Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,Hisz még nem hullottál az éjbe le,Még ég fölötted estenden a villany,Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?Lajos, hiszen mi voltunk már azótaOtt is, tudod, nem mondom, fáj a szó...Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,De nem mutat időt, irtóztató."
