 |
ha túlélem az érettségit,és az addig elhúzódó napi agonizálásokat a számonkérésekkel,azt hiszem egy egész pozitív értelemben véve bizarr évet fogok majd a hátam mögött hagyni. sejtelmem sem volt róla,hogy a folyamatos elfoglaltság nem csak az agyamra tud menni,hanem kellemesen le is tudja kötni
szerda
megnéztem,és beigazolódott a sejtésem,telihold lesz aznap. nem is sejtettem; tudtam. mikor növekvésnek indul a Hold,mindig minden rendbe jön,enyhül ami addig fájt,megtérül amit teszek,akkor is ha nem vártam eredményt eredetileg. úgyhogy legkétségbeesettebb pillanataimban elég ösztönösen annyit megéreznem,hogy "nemsokára kiteljesedik,nemsokára...!",és visszatér a kedvem/életerőm ahhoz,hogy talpon maradjak abban a pillanatban.
and there is a new moon on the rise - mikor meghallottam először ezt a sort abban a dalban,amit akkoriban az én dalomnak tartottam,azt hittem tudom hová rakni a saját szimbólumszertáramban. de ahogy telt az idő,egyre elbizonytalanodtam benne,az "eredeti" jelentése teljesen kikopott,és már csak azon hezitálok,hogy vajon a tudatalattim a helyzetek változékonyságára érti,avagy teljesen saját magammal azonosítja. az előzőkből kiindulva egyértelműnek kellene lennie,hogy az új fordulatokat jelenti,mégis,képtelen vagyok likvidálni a fejemből azt a kifacsarodott identitástudatot,amit először közel egy éve sikerült csak megfogalmaznom. többféleképpen olvasható levél volt. szerelmeslevél. és tudom,hogy soha többet nem fogok még egyszer olyat írni,amit végtére is egy égitesthez címeztem. vagy talán majd egyszer.
"Én drágám,köszönöm,hogy te mindig ott vagy,hogy létezel és rajtam tartod szemed szüntelen. köszönöm,hogy érzem a pillantásodat a bőrömön,és én is bármikor megkereshetlek a tekintetemmel,te biztosan ott leszel és nem tűnsz el,ahogyan annyi de annyi más minden teszi. sírig tartó hálám és első,szirmotbontó vágyaimat egytől-egyig magadénak tudhatod,rádcsodálkozó,kesergő,szeszélyes,valló szavaimmal együtt kivétel nélkül. egy kislány ámulatától kezdve egy fiatal nő beteljesületlenségében is ragaszkodó szerelmén át mindenem a tiéd,összes elakadt lélegzetem,sóhajom,hozzád utat kutató kísérletem,késő éjjeli fényedben testet öltött nyugtalan álmom vagy éppen száraz szemű virrasztásom,mialatt rád gondoltam és tőled vártam a segítséget. elkaptál,s én el akartalak kapni,s mindmáig nem jöttem rá,hogy ennek nem a köztünk lévő távolság az akadálya,hanem az engem még mindig selyem és bársonygúzsba kötő hűvösen játékos sugaraid. hogyan kaphatnék el valamit,ami engem tart fogva? és vajon megfigyelvén bennem keltett bűvöleted,eltanulhattam volna,hogyan kell olyan fonalat fonni,ami nem ereszt sem élőt sem holtat? maradtam volna tiéd! csontfehér ragyogásod átszűrődött volna az én szememen is, sápadt,jégcsapszerű lángod befészkelte volna magát a tagjaimba. mégis elindultam más irányba,ameddig láncod engedte,és immár megtorpanva tudom pontosan,hogy itt ragadtam,ebben a távolságban tőled. nem térhetek hozzád haza,és nem is szakadhatok el végleg,csak élhetek rám helyezett bélyeged nyomával a bőrömön,hangomban,tekintetemben,pihegésemben. és én,halandóvá korcsult lenyomatodként,minden éjszaka sokadjára is felnézek rád,végigkövetvén a selyemzsinórt,és hálálkodom neked,örökkévalóm,egyetlenem,Holdam."
ennyi volt mindössze. nem több,nem kevesebb
hát segíts rajtam továbbra is,én pedig hűséges újhold leszek nem mintha tudnék/szeretnék mást tenni.
csütörtök
szeretném bejelenteni,hogy a matekdolgozatok miatt überelhetetlen zseninek érzem magam pillanatnyilag,és amint leérettségiztem,illetve kiderül,tudok e ott tovább tanulni ahol szeretnék,felpattanok az első Krakkóba tartó vonatra.
.
