igazán nem haladhatja túl a valóságban a diplomáciai affinitásomat az,hogy kompromisszumot kössön a velem született önzés és önvédelmi reflexek,a szintén természetes rétegek között doromboló emberség,szeretetre,bizalomra való készség és az újfent mindezekre rápakolt sérülésekből levezethető bizalmatlanság-önzés kettőse. de néha úgy érzem,hogy igenis meghaladja,és olyankor valami görcsölni kezd a mellkasom táján,én pedig  túlzottan természetesnek tettetett rezignáltsággal fixírozok valamilyen - bármilyen - pontot a horizonton.
régen erénynek tartottam azt,ha valaki a külvilágból érkező ingerek iránt totális indolenciával viseltetve lepergette magáról a rosszat,talán a jót is. nem is emlékszem,mikor változott ez meg,de azóta elkötelezett evolúció-párti vagyok,ahol a természetes kiválasztódás elmélete nem honorálja sem a mártírokat,sem a hősöket,igazából semmit az életrevalóságon kívül,és az az én nagy bajom,hogy nem tudom mit jelent életrevalónak lenni elméletben. gyakorlatban már inkább. de vallani mit vallok,mit valljak...?
ez a kérdéskör mindig a világszemléleti változások,ha nem is teljesen,de nagyrészt általánosítható bűvösbájos folyamatát juttatja eszembe,és azt,hogy hálát adok az agyamnak amiért ezeket képes vagyok kívülről nézni. már leszoktam arról a képzetről,hogy biztosan csak én érzek valamit úgy az univerzumban,vagy abban volnék teljesen egyedülálló; ó te szent ég,de keserédesen boldog is lehet valaki annak a hitnek a koporsójában ringatva magát,hogy minden elődöt nélkülöz! de a tipikus tinédzserindividuumból való lassú,szakaszos vedlés nagy százalékát hagyja maga mögött a líraian mazochista,képzelt magánynak. különös. egy idő után én is megtanultam,hogy olyankor vagyok kizárólagos egyéniség,mikor elfelejtem ezt mondogatni magamnak. szerencsére mostanra egészen elfeledkeztem róla,olyannyira,hogyha bármilyen szófaj közül választhatnék hármat,amivel jellemezni kell magamat,csak a nevemet mondanám.

biztosan hasonlóképpen fog majd idővel letisztulni bennem az is,hogy most meg akarom váltani a bolygót,fel akarom e robbantani,esetleg csak úgy simán boldog szeretnék e lenni. a tokban ahol a bérleteket tartom,és aminek a tartalmát lassan át kéne költöztetni egy újba,mert ez már szakad szanaszéjjel,a papírhajók,a kiszárított virágszirmok,matricák és rajzok mellé benyomorítva ott egy cetli,rajta azzal az egyszerű három mondattal,hogy Hol van ennek helye az életemben? Hogyan reagálnék rá,ha nem lenne ingerem a túlreagálásra? Számít ez egyáltalán?...és ha mindezek,többed magukkal  minden alkalommal végigszaladnának a tudatomon,mikor döntéshelyzetbe kerülök,valószínűleg most nem ülnék itt önismereti problémákba bonyolódva és nem fájna véletlenszerű pontok bámulása,hogy ne kelljen másra néznem.

és reménykedem benne valahol mélyen a tudatalattimban,hogy amint megkötöm magammal a kompromisszumot,nem jön közbe azonnali hatállyal valami,ami megrendít benne,ahogyan az jó szokás.