s lesz egy fanyar,fura kanyar

állatbarátsága mellett azzal a néha egészen összezavaróan intuitív vonással is jellemezhető volna az én kiscsaládom,hogy minden kóbor állatot befogadtunk,amit csak találtunk és nem szégyelltünk hazahozni. az állatok iránti általános és csaknem válogatás nélküli szeretetet egyáltalán nem örököltem,az intuitivitást is meglehetősen furcsán interpretálva - apu például egyének fájdalmát és megaláztatását képtelen elviselni,míg én tömegekét. ő egyszer azt mondta nekem,hogy "a lehetősége nem mindenkinek van meg a boldogsághoz,de a joga igen". elfogadtam és egyet is értek vele. de attól függetlenül még mindig képtelen vagyok idegen vagy számomra nem különösebben kedves emberek érdekeit a sajátjaim elé helyezni; szem előtt tartani még talán,de nem is szeretném rendszeresíteni az első variációt. diplomata vagyok,nem mártír. néha még diplomatának is túl önző.
különös módon ezáltal sokkal inkább felkavarnak tömegeken esett sérelmek,és el vagyok látva azzal az egészen rendkívüli fogyatékossággal,hogy instant zokogógörcsöt kapok,ha háromnál több szó esik a történelem valamely olyan eseményéről,ahol népírtás történt. és nem csak a klasszikus értelemben vett holokausztra gondolok. a 30 éves háborútól kezdve a ruandai zavargásokon át a délszláv vérengzésekig mindenen kiakadok még órán is,ha szóba kerülnek és csak remélni tudom,hogy érettségin,különösen feszült álapotomban nem kell majd ezekről beszélnem. gyakran gondoltam arra is,hogy ezeket a témákat talán a tudatalattim kifogásnak használja,esetleg teljesen más eredetű stressz legitim levezetésére.
esetenként. talán. de nem hiszem,hogy ennyiszer és mindig.

visszatérvén öröklődő ám mégsem örökölt,így igencsak groteszk állatszeretetünkre - általa sokszor adódott már lehetőségem megfigyelni egy magát mindentől féltő,bizalmatlan és az épségét bármi áron megvédő macska/kutya/nyúl/patkány/hörcsög/feketerigó/etc,etc asszimilálódását egy közösségbe,vagy ha az adott faj nem falkában vagy kolóniában élne természetes környezetében sem,hát a kapcsolatfelvétel módjára a körülötte élő egyénekkel. a sokadik macska után pedig megállapíthatóvá vált,hogy "hát ez sajnos olyan,mint az enyém".
sohasem mondtam ki,részben szánalmasnak tartva azt a mondatot,hogy "olyan akarok lenni mint...", az ... helyére bármilyen behelyettesíthető névvel vagy egyébbel,mert sajnos sokat hallottam már mások szájából. sohasem akartam más lenni,legrosszabb esetben is saját magam korábbi formáit kívántam volna vissza.
 de mióta olvasom Bulgakov-tól a Mester és Margaritát,egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a gondolat,hogy Margarita talán az egyik legidealizáltabbnak tűnő,mégis legszimpatikusabb,női,pozitív karakter a világirodalomban. és folyamatosan azon tűnődöm,nekem miért nem volt egy Bulgakov-hoz hasonló íróm és szerzőm,aki több bátorsággal és nemeslelkűséggel ruházott volna fel azáltal,hogy egyszerűen odafirkálja a nevemmel egy mondatban. már annyiszor eldöntöttem,hogyha egyszer nem vagyok sem buta,sem gyáva,akkor miért ne lehetnék okos is,bátor is? ha egyszer azt érzem,hogy feltétel nélkül szeretek valakit,miért nem tudom ezt saját magam előtt felvállalni,és azonosulni ezzel a tudatállapottal? miért kérdőjelezem meg mindennek az értelmét,létjogosultságát,a saját affinitásomat hozzá?
talán később megintcsak nem ezt fogom mondani,de most annyira sajnálom és annyira megbántam a saját kezűleg saját vénáimba oltott szkepticizmust.

tárgyalást folytatok az identitástudatommal. muszáj valamiben megegyeznünk.

nem várhatom el,hogy mások bátrak legyenek és vállaljanak értem  mindent,ha én nem vagyok erre képes