szemben ki ülhet szép szemeddel,édes-kacajos közeleddel

annyira de annyira félek,vagy nem is tudom mitől,mert nem félelem,puszta reszketés,"hideg verejték veri testem,remegően, félve,halóan,az őszi fűszálnál fakóbban állok és már érzem a vesztem",elmondanám,de attól tartok elriasztanálak vele,így valahányszor nekiállok megcsapolni a tudatalattiban,hamuvá válnak a szavak a nyelvem hegyén,s visszabucskáznak a légcsövembe,szétfeszítvén a tüdőmet,nem bírom,nem bírom elmesélni milyen az eszméletemet kilehelnem az ajkaidra,ami ilyen tudatlanul olyan könnyedén játszik az enyémmel,visszacsókolván rájuk azt,amit az emberek talán léleknek neveznek,és én nem tudom elfogadni a létezését,csak ilyenkor,és valamikor majd elmondom,mert el akarom,de képtelen vagyok rá.