s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás

Omló szirtről
... csak nézek az örök időbe,
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen. 

nem is olyan régen még azon gondolkodtam,hogy nem vagyok olyan életkompatibilis,mint amilyennek kéne lennem vagy szeretném hinni magamat - nem volt szép eszmefuttatás,de ha az ember kuriózumnak érezheti a saját létezését,a legértelmetlenebben és kérészéletűben is talál valami vígasztalót. mára már leginkább azon tűnődöm,hogy   a szó szerinti természetes szelektálódás leáldozásával sikeresen beleszülettem egy olyan társadalomszerkezetbe,ami boldogan megtűr minden ön/közveszélyes lunatikust ha az anyagi alapokkal rendelkezik. fizikai egészség híján életben tartanak gépekkel,ha fizetsz érte,gondolkodni gondolkodik mindenki mindenki helyett,ami magában számomra sem volna új információ,de az,hogy milyen mértékben termeljük ki futószalagon a jódolgukban eszet vesztő,vagy éppen a stressztől kényszerbeteg emberi lényeket,egyre gyakrabban csap arcon.
egész gimnáziumban mást sem tanultam humán szakosként,hogy miként magyarázzak bele mindent a semmibe,és amint belekapaszkodtam volna egy kor stílusirányzatába és/vagy eszmeáramlatába,az meg lett cáfolva,felül lett bírálva,elavultnak lett titulálva. de a gyönyörű mégis az,hogy az én fejemben,mint ahogyan szerintem sok egyéb emberében is,ugyanolyan kört járnak le ezek az irányzatok és áramlatok,mint a világtörténelemben és világirodalomban,legfeljebb nem tanítják meg nekünk a hivatalos neveiket és jellemzőiket. ezért tetszik minden életkorban más,ezért érzünk a magunkénak kizárólagosan és 1-2 évig megingathatatlanul mindig mást.
...és most azt hiszem,becsapódtam mentálisan,a testi valómtól némileg eltájolódván a huszadik századba. meguntam azt,hogy eszmék között guberáljak,találni igyekezvén olyat ami esetleg nincs még megtaposva,elcsépelve vagy elrothadva,mégis lenézem azt,aki a saját elveihez sem tartja magát. feleslegesnek érzem a magam elveinek csiszolgatását,mégsem tudok nélkülük élni,és úgy hiszem,a legszomorúbb mégis az,hogy minél egyértelműbb előttem a saját létezésem felesleges mivolta,teljes mértékű elhanyagolhatósága,annál több és élesebb körömmel kapaszkodom belé. belém. úgy is,hogy elégszer megbizonyosodok róla; sem az én szubjektív,szürreális,hiperszenzitív mentalitásom,sem a centiméterekben és kilókban,illetve egyéb paraméterekben mérhető fizikai valóm sem ér semmit,ami több volna száz,vagy akár nyolcvan én múlva,mint egy rakás porladó csont és néhány jegyzet az addigra már régen kocsonyássá vált agyamból.
vajon több volnék,ha közösségekhez kötném magam?
hallhatatlanná tesz valaki,ha egy univerzális,kollektív tudat részévé válik? 
egyáltalán lehetséges ez?
szerintem soha nem fogom megtudni. vagy legalábbis az a soha semmiképpen sem mostanában lesz.

állítólag,mondták és mondják is a nálam sokkal okosabb emberek; a problémákat nem lehet megoldani ugyanazzal a gondolkodásmóddal,amivel létrehoztuk őket. ha tudnék tűzvészt generálni a fejemből,megtenném,megtenném önként,cserkészdalokat énekelve,ha azáltal kipusztulna minden rossz beidegződés. gondoltam már rá egyszer,százszor és más valódi megoldást nem látok; én prímán elboldogultam az elmémmel,amíg az csak nekem okozott időnként fájdalmat vagy kényelmetlenséget. de más emberi lényt,olyat,akit szeretek,nem bírnám elviselni,ha bántanék vele. 
olyan könnyű belefáradni egy idő után az utólagos bocsánatkérésekbe a másik részéről,annyival könnyebb később szabadkozni,mint erőfeszítést tenni azért,hogy ne legyen miért elnézésért rimánkodni. abban a számomra is kivételes helyzetben vagyok,mikor okot kapok a bizalomra,nem pedig nekem kell eget-földet átkutatnom azért,hogy hitegethessem magam valamivel,hűségesek hozzám és hisznek bennem. nem volna nálam nagyobb halom szerencsétlenség,ha mindezt réges régen aktualitásukat vesztett vagy éppen igazából soha meg nem élt dolgok miatt mérgezném meg.
egyszerűen nem fogom ezt csinálni,mert ez a saját agyam,én döntöm el és én ezt nem akarom. tudom,hogy tudok bátrabb lenni ennél; lehet,hogy időbe telik,mert új szokásokat felvenni és ténylegesen szokássá sajátítani időigényes. de alapvetően arra van minden egészséges ember programozva,hogy ideális állapotot teremtsen és tartson fenn a maga számára,hát éppen én ne tudnék jó dolgokhoz hozzászokni?