ha nem nőttem volna már ki egy ideje a mentális mazochizmust,biztosan rendkívüli módon élvezném azt,hogy kapkodhatok a médiaérettségi leforgatása,a történelem ismétlése,a matekra való készülés és még sok hasonló varázslatos elfoglaltság között,és abban is biztos vagyok,hogy nem akasztana ki az előre megjósolható félévi bizonyítvány. de sajnos-szerencsére tavaly ilyentájt megtettem a leglényegesebb lépéseket ahhoz,hogy ne szeressek szerencsétlenségben fetrengeni,ezért ki merem jelenteni,hogy nem,egyáltalán nem élvezem a helyzetet.
ennek ellenére nem tudom - és nem is szabad - figyelmen kívül hagyni,hogy végre-valahára december van,és én jó szokásom szerint idén is megveszekedetten imádom a decembert. nem csak azért,mert tél van és nem csak azért,mert télen úgy érzem magam hangulatilag,mint a hal,amit 11 hónapnyi vergődés után belehajítanak egyenesen az óceánba (nem mintha természetesen a valóságban vergődhetne 11 hónapon keresztül,de én egy rendkívül különleges halfajta vagyok),nem csak mert maga a szó is zenél és ízt hagy maga után,mint a legszebb szavak szoktak. hanem mert ilyenkor egész egyszerűen nem szoktam hajlandónak mutatkozni szomorúságra vagy bármilyen radikálisan negatív érzelemre. akkor sem,ha okom volna rá. akkor sem,ha hajlamom volna. ez a része az évnek a sajátomként él a fejemben,és semmi pénzért nem pazarolnám el vagy tenném disszonáns hangzásúvá annak a csengését,hogyan a szó közepén a c betű megtörik és sercegni kezd.
szerintem a szép szavak felérnek a csoda fogalmával. és én soha nem fojtanék meg önkezűleg egy csodát.
ha túlleszek az egész családi és iskolai kálvárián,pontosabban annak a koncentrált részén,szerintem veszek egy nagy levegőt és feláldozom a tulajdonképpen felesleges eszmexpressziós kényszerem oltárán a másik csuklómat is. bár egész nyáron megvoltam róla győződve,hogy az Undying feliratot tudnám magamon viselni hátralévő életemben,mára már átpártoltam az Odyssey ötletéhez. az Undying számomra azt jelentette,hogyha fáj is valami néha,és el is veszítek számomra fontos dolgokat,létezik egy sík,amin minden veszteség tovább gyarapít és csak hozzámtesz,elmélyít,hogy a komplex elmének létezik olyan oldala amin mindez megéri,úgyhogy ne sajnáljam sohasem. az Odyssey,magyarul Odüsszeia ellenben sokkal pozitívabb,és amíg életben vagyok,inkább arra koncentrálok,hogy végighaladjak rajta ügyesen - azt,hogy milyen síkok léteznek ezen kívül,nem most kell kiderítenem. ezenkívül számomra a valódi Odüsszeia,ha kezdetleges is,de ezáltal a prototípusa annak a felfogásnak,hogy minden akadály legyűrhető ha az embernek megvannak bizonyos erényei,illetve,hogy ez az egész egyetlen nagy utazás,aminek lehet,hogy vannak vacak állomásai néha,de megy,sodor tovább és mindig megvan az esélye,hogy egyszer pedig jó lesz,nagyon jó.
hiányzik az automatás forrócsoki.
vagy inkább annak a rituáléja,hogy péntekenként biológia előtt szerezzük be.
és úgy amblokk nem tudom hogyan fog érinteni ha egyszer elballag az osztály,még akkor sem,ha tudom,hogy vannak akik nap mint nap felbosszantanak és vannak,akiket én is irritálok; valahogy mégis mindenki képes erőt venni magán és tartani a hátát ha baj van - éppen ezért annyira szürreális,mégis torokszorítóan valóságos a tudat,hogy egyszer majd a lehetősége sem lesz meg annak,hogy péntekenként intravénásan lőjjük magunkba a szénhidrátot,mert máshogy már nem bírnánk ki,hogy nem fogják befogni a fülemet töriórán ha 30 éves háborúról vagy népírtásokról van szó,hogy eltűrik ha vitatkozunk a tanárral egész órán ahelyett hogy az anyagot folytatnánk,hogy matekdolgozatnál nem 30 ember feje fölött "suttoghatok" majd át a terem másik végébe jocinak,hogy mi ennekmegannak a feladatnak az eredménye,és természetesen nem fog olyanokat vissza "súgni" amikkel az egészet elcseszem.
