sohasem ringattam magam olyan illúziókban,hogy nem volnék csalódás a számodra.
az lep meg,hogy ez engem még érdekel,és tudok sírni rajta.
talán igazából most fogalmazódott meg csak szóban is konkrétan az,hogy te szeretsz,de nem tisztelsz engem,én pedig tisztellek,de nem szeretlek,és nem azért,mert az őszinteséged okozna fájdalmat vagy hozna zavarba,hanem mert nem ismersz,hiába hiszed azt,pedig az apám vagy,ami persze nem azt jelenti automatikusan,hogy imádnunk kell egymást,de én régen emlékszem,hogy szerettelek a tisztelet mellett. és ezt olyan szívesen elmondanám neked,de nem teszem,mert félek,hogy mire én felülbírálnám ezeket a szavaimat talán évek múlva,te már nem élsz majd,és nekem lenne bűntudatom. tulajdonképpen a magam nyugalma érdekében nem mondom a szemedbe,úgyis tudjuk,tudja mindenki,és még lehet,hogy eljutok egyszer arra a pontra,mikor ezt elhadarom.
a legszomorúbb az,hogyha rácáfolok a te előre felvázolt tragikus jövőképedre,akkor ismerem magam annyira,hogy hálás leszek a motivációért,de nem motiválsz,csak fájdalmat okozol,és azért rögzítem ezt,hogy ne hagyjam majd elködösülni a megkönnyebbüléstől a tudatomat. nem fogok szólni semmit az égvilágon.