az én kényszeresen rendszerező és ok-okozati összefüggések feltárásától szó szerint függő életemben is eljött az a pont,mikor belátom,hogy vannak helyzetek amiket nem tudok megoldani abban a szent pillanatban. sohasem akartam ezt a tézist elfogadni; hát most nem tudok mást. ha akad üres percem a napban,leülök és dédelgetem ami megmaradt; a Szabó Lőrinc féle Különbékét a memóriám alagútjaiban,a holdat a csuklómon,az ereim felett. Sorokat,mint "Ha egyszerre tudok meg mindent,hogy itt mi van,egész biztosan felkötöttem volna magam"; "Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek folyásán,vontatóim már nem jöttek velem"; "Mit a csaló próféták csácsogása,nem alkuszom én semmiféle rúttal,se a labdákért ordító tömeggel,se számarányokkal,se Hollywood-dal."; az egész Eszméletet,őrzöm mintha függne tőlük bármi is az én tévképzeteimen kívül.
a szavaknak alkímiája van. súlya. és minden amit nem bírok elviselni az emberekben,az mindössze annyi,hogy nem értik,mert hát miért értenék azt,hogy ennek a súlyát sohasem az cipeli el és kényszerül elraktározni,feldolgozni vagy éppen elégetni aki mondta,hanem akinek mondták. ha te hozzámvágsz valamit,ami talán számodra semmit sem jelent,én azt hordozni fogom. persze,nem volna muszáj. de ez nem olyan,mint amikor elsétálsz egy kéregető mellett a főutcán,rá se nézve,mert nem akarsz neki aprót adni,vagy amikor látsz egy papírfecnit a földön,mégsem állsz meg vagy fordulsz vissza felvenni,hanem továbbsétálsz és soha többet nem látod. a szavakat meghallod,a látványokat befogadod és onnantól kezdve nincs menekvés,rajtad már nem segíthet senki emberfia. talán esetleg te magad.
