...illetőleg ugyanennek az eredetileg Nietzsche idézetnek a hatvanféle különböző formában tovább élő fordítása volt az,ami 14 éves koromban fogta és darabokra zúzta az én minden szempontból törékeny (igazából nem volt az olyan törékeny,tekintve,hogy ugyanannyi voltam mint magasságra mint súlyra akkor is,mint most,sőt,lehet,hogy akkor nehezebb is,de valamiért az emberek szeretik a fiatal énüket és amblokk a zsenge korúakat törékenynek vizualizálni) entitásomat. emlékszem,akkor éreztem,hogy elmozdultam a jól megszokott helyemről,de fogalmam sem volt róla,hogy merre,milyen irányba és általában véve még nagyon sok dologról nem volt fogalmam.
Nietzsche rövid időn belül az értékrendem legdédelgetettebb bálványává vált,nem sokkal később Freud is csatlakozott hozzá,majd sokkal,sokkal később lemondtam arról,hogy bálványaim legyenek és nem vagyok hajlandó senkit sem példaképnek besorolni azóta sem. csak azt tudom,hogy a jellememet visszavonhatatlanul megfertőzte-megáldotta az a kíváncsiság,amivel mások és saját magam agyára is megyek olykor,az az olthatatlan kényszer az analizálásra és hogy nekem mindig keresnem kell valami szakadékot amibe belebámulhatok.
lehet,hogy megunom majd egyszer,ki tudja.
de addig is,nekem szükségem van rá,hogy aki közel áll hozzám,azt érdekeljem én is,hogy engedje,hogy érdeklődjek iránta. nem érzem magam biztonságban,ha nem ismerek valamit és kifejezetten rosszul esik,ha a másik ezt megtagadja tőlem,holott ő igényt tart a társaságomra.
fáj,hogy nem érzed magad jól velem.
fáj,hogy rosszkedved lesz,ha meglátsz.
fáj,hogy nem figyelsz arra,amit mondok.
fáj,hogy nem érzek semmilyen lelkesedést.
fáj,hogy alapjában véve nem vagy szerelmes belém.
én megpróbáltam okos lenni. megpróbáltam jó és türelmes,nagyon is tudatos majd később sodródó lenni; egyik sem vált be.
