hivatalosan is várakozó álláspontra helyezkedtem; egészen pár perccel ezelőttig biztos voltam benne,hogy mégis szakítani fogunk,vagy ő,vagy én. de ha olyannyira biztos volnék az okaim megalapozottságában,valószínűleg nem zokognék minden elvétett szótól és gondolattól.
igazából tegnap sokkal rosszabb volt,mert úgy éreztem teljesen hülyét csináltam magamból az érzelmeim összekavarásával,ha ezzel szemben igazából egyik hozzám közel álló sem képes mit kezdeni és feleslegesen haraptattam ki a személyiségemből egy darabot,ha azt utána mégis kiköpik. úgyhogy nagyjából vártam órákig a magam kiontotta képletes vérben,aztán csak megérkezett a támogatás,és miután egy barátom 7 órán keresztül rendületlenül vígasztalt,úgy éreztem igazán megérdemli a belém ölt energia és bizalom azt,hogy összeszedjem magam. semmitől sem esem kétségbe annyira,mintha nem látok sehol sem értékes embereket vagy jelenségeket,se közel,se távol,és igen,tegnap előtte nagyon is kétségbeestem,mielőtt ez a rengeteg más érték nem tudatosult/tudatosította magát a fejemben.
és most?
és most várok,leginkább arra az revelációra,szikrára vagy bármire,amit majd egyszer csak belém csap és felismerem majd,hogy nekem kell az az ember minden hibájával és közös hibánkkal együtt is,amik ezáltal teljesen eljelentéktelenednek majd,azt a pillanatot aminek az esetleges elmaradtával vagy az őszintétlenségét érzékelve nagyon fogok sírni,de akármi is lesz majd akkor,legalább tudni fogom mi a helyzet. és nem keseredek majd meg,mert nem tudok és nem is szabad,mert sajnos elkötelezett élet-párti vagyok és ezáltal személyes ellenfélként kezelek bármit,ami gúzsba köthet egy embert; félelmet,fájdalmat,megalázottságot,mindent.
