
őszintén várom a pillanatot tehát,hogy visszatérjen belém a vitalitás,aminek híján ijesztően érdektelenné válok,és nem tud felkavarni a gondolat,hogy 26-án szalagavatónk lesz,majd ballagásunk,szerenád és még ezernyi apróság amit el kéne kezdeni szervezni. nem tud gondolkodóba ejteni a kérdés,hogy melyik fodrászhoz menjek 26-án hajnali fél négyre,pedig tudom,hogy érdekelne ha magamnál volnék,mert szeretek megszervezni dolgokat.
de a nagy helyzet az,hogy az elmúlt években belefáradtam abba,hogy terveim legyenek,és ami még fontosabb,belefáradtam abba,hogy lássam a terveimet egy-egy mikroszkopikus,irányításom alól teljesen kibúvó részlet miatt tönkremenni. unok saját magam sakkbábuja lenni,unom saját magamat mikor ezt csinálom,és persze,tudom én,hogy vannak dolgok amikre érdemes,sőt kell is odafigyelni,de unom a mindenen való görcsös útkiépítést. én hivatalosan is feladom; nagy mosolyt,kezeket fel. nem szoktam megvárni amíg dolgok elpattannak,ha úgy látom,hogy mindenképpen elpattan majd,akkor inkább elvágom egy pillanattal is,de előbb - hát ezt elvágtam,mint ahogyan sok más mindent is a múlt évből,és ez az egyetlen fogadalmam. nem próbálok kontrollálni többet semmit,amit nem érdemes,megtanulok elfogadni olyan dolgokat amik ellen sem én,sem senki nem tud tenni és kész. majd ha ugrani kell,ugrok és talpraesek,legyen akármi,mert az az én feladatom,és nem az,hogy mindenhová vészkijáratokat építsek egész életemben.