"– A világban semmi sem vész el. Voltál már úgy, hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem 

emlékeztél rá?

– Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran

Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és intett Barnabásnak, hogy kövesse. Mielőtt 

kiléptek a kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt dörmögte a fülébe:

– De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit látni fogsz, sokévi munkám eredménye. 

Bármily zaj tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen!

Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A házikó mögött fából készült szállítótorony 

állt, mely alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva mellette, kiléptek a végtelen 

hómezőre. És Barnabás most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek itt, mint fehér 

selyembe ágyazott értékes drágakövek.

Valami máriaüveg-szerű anyagból készült, leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és 

színesek, mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és kerekek, töredékesek és sértetlenek, 

némelyek templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint egy szelence miniatúrái. Nagyjából 

méret és alak szerint elrendezve sorakoztak egymás mögött, ameddig csak a szem ellátott a fehér 

síkságon.

Hogy mit ábrázoltak ezek a képek, rejtély volt. Voltak álruhás alakok, melyek mintha egy 

nagy madárfészekben ringatóztak volna, bírói talárt viselő szamarak, puha sajthoz hasonlóan 

szétomló órák, vagy próbababák, melyek élesen megvilágított tereken álldogáltak. Akadtak arcok 

és fejek, melyek állati elemekből voltak összeállítva, és olyanok, amelyek tájképet alkottak. De 

előfordultak egész közönséges képek is, gabonát arató férfiak vagy balkonon ülő nők. Akadtak 

hegyi falvak és tengeri tájképek, harci jelenetek és cirkuszi előadások, utcák és szobák és megint 

csak arcok, öregek és fiatalok, bölcsek és együgyűek, bolondok és királyok, komorak és vidámak. 

Voltak ott borzalmas képek, kivégzést vagy haláltáncot ábrázolók, és mulatságos képek, rozmáron 

ülő ifjú hölgyekkel vagy egy orral, amely sétálgatva fogadta a járókelők köszönését.

Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás annál kevésbé értette, hogy lényegében 

miről van szó. Csak egyben volt biztos, hogy az égvilágon minden látható rajtuk, bár többnyire 

sajátságos összeállításban.

Miközben így hosszú órákon át sétálgatott Yorral a táblasorok mentén, a végtelen 

hómezőre leszállt az alkony. Visszatértek a kunyhóba. Miután becsukták maguk mögött az ajtót,

Yor halk hangon megkérdezte:

– Volt köztük olyan, amit felismertél?

– Nem volt – felelte Barnabás.

A vájár elgondolkozva csóválta a fejét.

– Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek ezek?

– Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei – magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet 

meg, ha már egyszer megálmodták. Ám ha az ember, aki megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? 

Itt van nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt vannak elraktározva az elfelejtett álmok, 

igen finom rétegekben, egymás felett. Minél mélyebbre bányászunk, annál sűrűbben fordulnak 

elő. Egész Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült

(...)

Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg 

nem született gyermek az anyja testében, és türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy 

kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti.

Mivel a föld belsejének örök éjszakájában semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem 

tudott a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a véletlen vagy a sors irgalma egyszer 

hozzásegíti az igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyóban levő napvilágra mindazt, amit 

ki tudott fejteni a Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak bizonyult a munkája. De 

Barnabás nem panaszkodott és nem zúgolódott. Minden önsajnálat kihalt belőle. Türelmes és 

nyugodt lett. Noha erői kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak érezte magát.

Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem lehet megmondani, mert az efféle munka 

nem mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán olyan képet hozott fel magával, amely azon 

nyomban annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy felkiáltson meglepetésében 

és ezzel mindent tönkretegyen.

A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy, csak akkora körülbelül, mint egy átlagos 

könyvoldal – nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki fehér köpenyt viselt. Egyik kezében 

gipsz fogsort tartott. Ahogy ott állt, tartása és csendes, aggódó arckifejezése a szívébe markolt 

Barnabásnak. De amitől legin¬kább megilletődött, az az volt, hogy a férfi be volt fagyva egy 

üvegtiszta jégtömbbe. Minden oldalról áthatolhatatlan, de teljesen átlátszó jégréteg vette körül 

tetőtől talpig.

Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet szemlélte, vágyakozás ébredt benne ez után a 

férfi után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a 

tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi 

hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör a végén. Barnabás majd megfulladt benne és 

levegő után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen óriási vágyakozás befogadására. 

Ebben az árhullámban minden emléke alámerült, ami még önmagára vonatkozott. És elfelejtette 

az utolsót, amije még volt: a saját nevét."