hazudnék, ha azt mondanám, egyszerűen képtelen vagyok félni, de máris képtelenné válok mindig mikor tudatosítom magamban, hogy én egyszerűen nem félhetek. slussz-passz, ennyi, nem választás kérdése. alig 19 év alatt is annyi mindent akartam már csinálni és annyiszor megtanultam, hogy nagyon kevés dologhoz érdemes igazán ragaszkodni; hiszek a káoszban eléggé ahhoz, hogy ne legyen mitől tartanom. sajnálom, ha rosszul hangzik, de így van; világéletemben képtelen voltam hinni Istenben, a Sorsban, de még a Karmába sem tudtam hitet vetni - szerintem a dolgok nincsenek összefüggésben, és egyetlen, grandiózus, kavargó kaotikus masszában ragadtunk, jobb esetben keringünjk, és felesleges várni a gondviselést, a profitot, mert egyáltalán nincsen arányban az ingyen kapott és a megérdemelt érdem illetve veszteség. persze, itt most nem ok-okozati összefüggésekről gondolkodom, mint például, hogy karót kapok a matek dogára, ha nem tanulok hanem azon, hogy ha holnap elüt egy autó neadjisten, az nem vezethető vissza semmi kozmikusspirituálisésegyéb energiára vagy erőre - nincs oka, nem azért ütnek el mert az óvodában egyszer butának neveztem azt a Petra nevű lányt aki nem adott pisztáciát. sőt, Petrának sem azért vannak-lesznek nehézségei az életben, mert 14 évvel ezelőtt nem adott abból a bizonyos pisztáciából.
mindennek ellenére abban is hiszek, hogy ennek nem szabad egy embert megakadályozni abban, hogy megpróbáljon jó lenni másokhoz, és a kiszámíthatatlanság nem kifogás a körülötte élők kiforgatására, rajtuk való áttaposásra és még sorolhatnám. szerintem mindenkinek el kellene döntenie, hogy produktív avagy destruktív akar e lenni, és ez végül is nem a konvencionális jó és rossz közül való választás, annál sokkal szükségesebb és kézzel foghatóbb. egyszerűen csak érdemes volna választani, egyetlen egy, szilárd voksot tenni, hogy ha már amúgy is folyamatos sodródásra vagyunk ítélve, akkor a sodródásból a saját boldogság keresésünket építő avagy lebontó munkával támasztjuk alá.
én választottam és produktív akarok maradni mindig, még most is, mikor éppen az elmeszakadás határán állok és talán évek óta nem éreztem magam ilyen közel a 16 éves kori önmagamhoz, akit amúgy annyira rettenetesen sajnálok azért, amit műveltem vele. de őt már nem tudom visszahozni, nem is akarom, legfeljebb kárpótolni tudom azzal, hogy most nem fogom magamat bántani semmilyen módon.
