...és én legszívesebben sikítanék és kirohannék a lakásból és körbeölelgetném az egész várost, most úgy is annyian vannak kint vedelni a borfesztiválon, a nyakukba ugranék és hadarnám, hogy megtaláltam, megtaláltam! annyira féltem, hogy nem fogok tudni dönteni és ha megteszem, akkor is rá fogok jönni, hogy rossz út mellé raktam le a voksomat. ezen gondolkodtam, mióta megéreztem, hogy ténylegesen is vége van a gimnazista éveimnek; és ez nem az a fajta megérzés, amikor az ember a nyár első hetében már csak delíriumban vagy éppen kómában lebegve bámul ki az ablakon minden órán és tudja, hogy mindjárt vége. ó, nem. ez az a fajta, tudom, hogy vége van valaminek ahová soha nem mehetek vissza és talán ha lehetne sem tenném, de arról sincs fogalmam, merre tovább, hová, milyen irányba, milyen tempóval és már megint itt vagyok ebben a retkes univerzumban minden kapaszkodó nélkül és megint irgalmatlanul nincs hová menekülnöm, se bújnom.
all alone in space and time ,there's nothing here but what here's
mine -
- emlékszem, mikor ezt először hallottam, mennyire megijesztett. egy egészen kicsit még most is. talán. de idővel minden ember megtanulja kezelni a saját félelmeit; van, aki menekül előlük amíg világ a világ, van, aki elemezgetni kezdi őket - régen ebbe a kategóriába tartoztam én is - van, aki bármivel is, de eltereli a figyelmét róluk. azt hiszem, mára megragadtam annál a módszernél, hogy elfogadom őket, mint létjogosult tényeket vagy lehetőségeket. úgy hiszem, menthetetlenül hiszek vagy hinni akarok a véletlenekben, akárhányan tagadják is őket. az ember alapvető létállapota a szorongás, a kiváltó ok nélküli, éppen ezért feloldhatatlan, örökös rettegés. azért van szükségünk félelmekre, hogy valami konkrétba vetítsük bele ezt a szorongást, hiszen könnyebb kezelni az attól való viszolygást amit látsz, sőt, akár le is fújhatod rovarirtóval, mint annak a gondolatát, hogy egy felfoghatatlan végtelen kellős közepén vagy, amikben ha van munkálkodó erő, az az ijesztő, ha pedig nincs semmi, akkor meg az.
mióta az eszemet tudom, minden konkrét, már kivetített félelmem hosszabb vagy rövidebb úton, de arra vezethető vissza, hogy felbomlik az általam valóságosnak érzékelt világ. úgyhogy az én személyes védekező mechanizmusom erre az, hogy nem alakítok magamnak valóságot. nem fogadom el, mint létezőt, semmilyen formában, hogy ne is legyen minek felbomlania, vagy ha megteszi, akkor is tudjam, hogy nem történt katasztrófa. a dolgom ilyesformán az, ha boldog akarok lenni, hogy létjogosultnak fogadjak el minden lehetőséget, ne zárjak ki semmit, és minden helyzetet egy magam által legalább részben alakítható illúzióként kezeljek. mert minden alakítható: legvégső esetben az, ahogyan az egyén azt a gondolatot megformálja, megéli. az, hogy miként élsz meg valakit, mindig választás kérdése, a te, saját választásod, a szabad akaratod.
a végtelen nem egy kívülről leselkedő csapda, a végtelen az én elmém játszótere
biztonságban vagyok. és mindig is biztonságban leszek.
