nem szégyenlem, ha kitalálom, hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom

"a gond nem az,hogy az elmém rétegei között olyan turbulenciák feszülnek egymásnak,hogy azt hiszem nagyobb épségben megúszom,ha nem firtatom sem a magamét,sem másokét és ölbe tett kézzel várok,hanem az,hogy mindezt úgysem leszek képes betartani.

...az én erényeim a lojalitás,és a végsőkig elmenő életösztön,hát lojális és hűséges özvegyként virrasztva visszavárom a pillanatot,ami ilyenné formált,hogy térjen haza és fejezze be amit elkezdett,mert nem bírom ezt a kettősséget,ezt a fél-állapotot. ránts vissza a valóságba vagy rántson magába végleg az én szürreális pszichém,nem fogok ellenkezni és bárhol is,de élni fogok,mert az a dolgom; de ne hagyj fél kézzel a szakadék széléhez kötve,mert túl régen vizsgáljuk egymást a mélységgel és ő többet tud rólam,mint viszont."

mindezt valamikor januárban írtam még megelőzve minden ballépésünket; az én hülyeségeimet, a szakítást, azelőtt még, hogy felismertem, hogy a legjobb barátom korántsem barát, megelőzvén az érettségit, az aktuális kálváriámat, a viszontlátásokat, mindent. alig pár hónapja volt és én boldog voltam; ott volt a párom, ott volt az akit mindenben a támaszomnak hittem, fekete hajam volt és a szalagavatóra készültem, féltem, hogy nem fogok tudni leérettségizni matematikából, leszokóban voltam a dohányzásról és ennek köszönhetően literszámra vedeltem kompenzálásképpen a kávét. nem tudtam még semmit vagy csak nagyon felszínesen az életembe belépő emberekről, nem tudtam mit akarok - nem mintha most tudnám - nem vártam előre azt a fordulatot, mikor egy emberöltőnyi bölcsészkedésre való hajlam után belémhasít a felismerés, hogy nekem konduktornak kell lennem, nem tudtam, hogy fel fogok nevelni egy alomnyi hörcsögöt, nem tudtam, hogy visszamegyek majd a többiekhez és azt sem, hogy először nagyon kényelmetlenül fogom magam érezni de ez idővel elmúlik majd, rettegtem a Nagyon fáj című verstől és úgy amblokk ambivalens volt a József Attila versekhez való hozzáállásom, mert az összes nagyon felkavart, de ezt a világért sem vallottam volna be, úgyhogy ültem minden irodalomórán az osztályban és ismételgettem nagy pofával, hogy ez ezért nem jó, az meg azért. apropó, volt nekem akkor még osztályom is. széthúzó, kaotikus és furcsa társulat, de szerettem, hogy minden reggel bejárok hozzájuk és ismerem minden mozdulatukat és akármilyen nehéz is volt velük néha, nem volt ez a hihetetlenül part -és/vagy sorstalanságérzetem ami a szétválás óta a nyakamba szakadt.

ha megőrülni annyi, mint beereszteni a végtelenséget a tudatodba, azt hiszem ma éjszaka hivatalosan is megőrültem. január óta - és általában véve ez jellemző az életem minden rövidebb időintervallumára - annyi minden változott, olyan tempóban és olyan összefüggéseket hazudtolván meg amit nem bírok és nem is akarok "ép" elmével feldolgozni. és mostanra már nem fáj; sem az, hogy akit szeretek nem úgy vagy nem annyira szeret amennyire én szeretném, hogy szeressen; sem az, hogy elengedték a kezemet; sem az, hogy valahol nagyon mélyen már nem számítok senkire és éppen emiatt tudok mindenkit őszintén szeretni, mert nem is hagyhatnak cserben, ha nem támaszkodnék rájuk; nem fáj már az, hogy az egész világ felé táplált anyai ösztöneim rendszeresen zsákutcába futnak. oda jutottam én is, amit valamikor annyira megvetettem a vallásban, azt a reményt, hogy halálunk után elkerülünk valahová ahol szebb és jobb lesz és mára én is szentül hiszem, hogy meg kell tanulnom élvezni a dolgok összefüggéstelenségét, mert a halálom pillanatában meg fogok érteni mindent, ami addig nem állt össze.