és most, ezennel hátramaradt a kilencből a negyedik életem is. most már látom, sőt, láttam már akkor is mikor jegyzet végére értem tegnap délelőtt a könyvtárban; látom, amit eddig nem láttam, mert nem akartam észrevenni és a magam komplexusaival addig tagadtam amíg lehetett.
mindenben értelmet, intertextualitást és összefüggések írmagját kereső elmém tükör módjára tört millió darabjára abban a pillanatban, hogy megértettem, csak így élhetek túl mindent boldogan. ugyanúgy kell elengednem az ok-okozat kutatását, mint minden mást, amitől megtanultam eddigi életemben csendben és rendben elbúcsúzni, ami már nem funkcionált többé az értékrendem szerves részeként.
te cserbenhagytál, ő cserben hagyott, ti cserben hagytatok, őt cserben hagytak. soha nem fogom tudni miért. talán azért, mert cserben kellett hagyniuk. már nincs kéz a kezemben . „Szólhatok az emberek, vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom."-és
emlékszem, mikor feküdtem az ágyamon, hatodik órája forgolódtam és arra gondoltam, hogy igen, zengõ érc vagy pengõ cimbalom akarok lenni, netalán-tán mindkettő. ha minden illúzió, ahogyan azt hinni szeretem, miért teremtek olyan illúziókat amik ellenem működnek? ha az élet nem pusztán a génjeim továbbörökítéséről szól, hanem arról, hogy létrehozzak valamit, ha csak a tulajdon elmémen belül is, nem érdemlem meg az életet, mert nem jóra használom és különben is, mi a jó, mi az, hogy jó és ez megy örökkön-örökké amíg már nem tudok mást tenni, mint nevetni. sírni nem. miért sírnék? a könnyek az ember tehetetlenségérzetére adott válaszai. sírunk, ha szomorúak vagyunk, mert nem tudunk ellene tenni, sírunk, ha fáj valamink, mert a fájdalmat csak az idő szüntetheti meg, nem pedig mi, sírunk ha valami katartikusat látunk, mert nem tudjuk hirtelenjében feldolgozni az érzelmi feltódulást és tehetetlenül állunk az emocionális árhullám előtt. de mit kezdhetnék azzal mikor felfogom, hogy egy emberi életet kaptam a kezembe, a saját magamét és annyi út közül választhatnék, annyi úton járok egyszerre, hogy beleszakadok? nevetek. nem tudok mást. erre a skizoid konfrontáción amit a szentimentalizmus és a cinizmus vív bennem, csak kétféleképpen reagálhatnék: leszerelhetném kezdő barkácstudományommal a szúnyoghálót az ablakomról és kiugorhatnék az ötödik emeletről - vagy nevethetek.
"Egyszerre, nem is, a végén, mi mindenén, nem bírtam már, nem ment tovább. Valaki azt mondta, itt nem maradhatsz. Ott nem maradhattam, és nem ment tovább se.
És mit csinálok, olyan fontosat, lélegzem ki és be, és mondom, füstforma szavakkal, hogy nem tudok menni, nem tudok maradni, lássuk, mi történik majd.
Nézzük, mi történik itt, ahol senki sincs, ahol semmi se történik, legyen már az, hogy valami itt is történik, hogy valaki itt is van, és akkor legyen vége, legyen csend, lehessen belekerülni a csendbe, vagy legyen más hang, más hangok hangzása, nem életé és halálé, ami bárki élete és halála, csak nem az enyém, lehessen belekerülni a történelembe, hogy aztán ki lehessen kerülni belőle, nem, ennek mind semmi értelme.
Hová mennék, ha tudnék menni, mi lennék, ha tudnék lenni, mit mondanék, ha volna hangom, ki mondja ezt, mondván, hogy én?
Ha azt mondanám, van innét kiút, van kiút valahonnan, a többi jönne már. Akkor mire várok, miért nem mondom? Miért nem hiszem? És mit jelent az, hogy a többi?"
a helyzet az, hogy most nem tudom miért vagyok megijedve, azért mert én tényleg szerelmes lettem volna belé, vagy azért, mert a lehetőséget elvetvén ráeszméltem, hogy ezúttal nincs vészkijárat, nincs kiskapu, nincs senki akibe belevetíthetném az ideáimat és az sem igazán vígasztal, hogy a szokásos menetrend szerint úgyis megkapok majd mindent, mert tudom, hogy az a menetrend részeként csak akkor fog hozzám befutni, mikor már lemondtam róla. valószínűleg nagyon hosszú idő után először kéne azzal a gondolattal szembenéznem, hogy nem várhatok mástól igazi boldogságot.
