“Vladimir: Did I ever leave you?
Estragon: You let me go.”
nem hiszem, hogy tudnék mást hozzáfűzni. valahol tényleg nagyon örülök, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy az a seb amit most varrogatok, semmi ahhoz képest ahogyan ez az egész szétroncsolt volna, ha sokáig reménykedek vagy így állok hozzá. de azért furcsa ez a faj. tisztában vagyunk vele, hogy valami nem működne, elképesztően elégedetlenek, féltékenyek, gátlásosak lennénk és mégis meggyőzzük magunkat, hogy talán mégsem, aztán kilyukadunk oda egy év elteltével ahová én jutok mindig, hogy egy rakás másba fektetett energiával és életvággyal kevesebben ülök és már csak azon nevetek, hogy mekkora gyökér is voltam mikor elkerülhettem volna mindezt, a képembe ordított minden jel, hogy fuss és vissza se nézz és én mégis ott maradtam, akár mártírkodásból, akár érzelmi kötődés miatt.
unom. nem játszom el mégegyszer.
