heart shaped box

ha szembe akarok nézni a tényekkel - és azt hiszem, nagyjából eléggé kialudtam magam ahhoz, hogy akarjak - nincs mást látni ez esetben, minthogy összecsúszott két idősík a fejemben. ez kivételesen nem az értelem és érzelem hadakozása, még csak nem is az elveim vagy a szubjektív véleményem és mások álláspontjának ütköztetése, ez egyértelműen az a két idősík amik egy jelen helyzetben tökéletesen plátói szerelem kezdetén és végén jelentkeznének. egyik oldalról ott van az a tipikusnál is tipikusabb érzés, amikor az érzés tárgyának minden mozdulata és nevetése lassan és folyamatosan beleépül a tudatomba, hezitálok a kontakt felvételével, túlérzékenyen reagálok le mindent ami vele kapcsolatos és amikor időnként rám törnek a de-ha-esetleg-mégis gondolatok, átsöpör rajtam a boldogságnak egy olyan naiv hulláma ahogyan legutóbb 14 éves koromban voltam szerelmes. 

mindezek ellenére nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy nem 14 éves vagyok, és az azóta eltelt 5 év másról sem szólt mint a tapasztalatok döbbenetes mennyiségéről és egymásnak gyakran ellentmondó jellegéről, amelyeket mára sikerült összehangolnom, beleszőnöm egy olyan harmóniába amiről nem bánom, ha elkerülhetetlenül a személyiségem részévé válik. ezek már nem azok a kétségbeesett és sérült kapkodások amikkel évekig fuldokoltam, nem az a tömény cinizmus és önzés ami az elmúlt éven átsegített és már nem is az a színtiszta jóhiszeműség amivel elindultam, habár furcsa módon ahhoz áll a legközelebb. de már nem ugyanaz, ezért nem tudom magam beleélni és becsukni a szememet a tények előtt, pedig nagyon szeretném, mert jó érzés megint kisgyerekké avanzsálni és jó érzés naivan annak a hullámán sodródni, hogy akit szeretek, biztosan viszonozza, csak nem meri/tudja/akarja kimutatni. mindennél jobban akarom ezt hinni, de sem értelmileg, sem érzelmileg nem tudok ezekkel a gondolatokkal teljesen azonosulni, olyan, mintha egy nagyon tetszetős, de rég kinőtt ruhába próbálnék belebújni, olyan nonszensz és természetellenes.

azt hiszem, mint minden szerelmem, ez nagy részben már megint az én lényem komplexusairól szól és nem a másik emberről. kiszedtek a természetesnek számító közegemből, jelenleg itt vagyok egy már elmúlt élethelyzet és még egy teljesen ismeretlen, még be nem következett előtt és nagyon jól esne belekapaszkodni valamibe, ami lehetőleg az eddigihez köt, ami ismerős és ami elhalasztja azt, hogy nekem igenis előre is kell majd valamikor fordulnom és feldolgoznom a változásokat az életemben. többször azonban nem vagyok hajlandó becsapni magamat és halogatni minden felismerést, és mégannyira sincs jogom illetve indíttatásom egy másik, nálam érzelmileg sokkal törékenyebb ember nyakába akaszkodni mindezzel.

nem tudom, mi válogatjuk e meg, kibe szeretünk bele és mikor. ha igen, akkor én még ezt nem tanultam meg kontrollálni. de ha mindezt figyelembe véve és már beilleszkedve a jelenleg jövőképnek számító helyzetbe, még mindig úgy érzem, hogy szerelmes vagyok az illetőbe, akkor majd hajlandó leszek azt tiszta és önzetlen érzésként elkönyvelni, ami esetleg azt is megérdemli, hogy lépjek valamit, de addig semmiképpen sem. addig ez csak egy újabb elmejátékom a sok közül.