"...és mit csinálok, olyan fontosat, lélegzem ki és be, és mondom, füstforma szavakkal, hogy nem tudok menni, nem tudok maradni, lássuk, mi történik majd."
nem tudok mit tenni ellene, körbejár s körbeér, kering a koponyámban, ugyanúgy mint decemberben a Gyermekké tettél, s az, hogy hiányod átjár mint huzat a házon, és emlékszem mennyire mardosott ott belül akkor a kétségbeesés azon a téli délelőttön. visszanézve gyakran kívánom, bárcsak tudtam volna egy adott helyzetben, minek mi lesz a folytatása, következménye, nem is feltétlenül azért, hogy másként lépjek utána mint ahogyan tettem volna, mindössze puszta kíváncsiságból. ám itt azóta is örülök, hogy nem tudtam, nem tudtam én ott helyben semmit és ha ez másként lettem volna, hát én abban a szent pillanatban megbolondulok.
és most arra gondolok, hogy talán hónapok kérdése és ugyanazt a megkönnyebbülést fogom érezni. messze van, de akkor is messze volt a megnyugvás mikor azt kellett feldolgoznom, hogy a volt párom nem szeret, hogy az akkori legjobb barátocskám mindvégig kihasznált, ráadásul egyszerre jöttem rá. fájt. persze, hogy fájt, majdnem ugyanúgy ahogy ez sajog a mellkasomban és gombócként a torkomban. de az sem égeti az idegszálaimat azóta, hát ez sem fogja örökké.
holnap mentálisan összecsomagolok és lelépek innen még mielőtt megkeserednék és őt hibáztatnám azért, amiért nem úgy szeret engem, ahogyan én őt, vagy ha azt is teszi, hát nem nyújtja nekem a bizonyosságot. nem akarok haragudni. én nem szoktam haragudni senkire. úgyhogy bemutatom szokásos és sajátos menekülőszámomat; aztán, lehet utánam jönni, ha akar. meg lehet majd bevágni elém az úton később is, ha addig utolérne. tényleg, örülnék neki és különben is, én ott vagyok mindig mindenkinek aki bajban van - de 19 év alatt meg kellett értenem, hogy nem állandósíthatom a saját utamat a másokén vendégeskedve, akkor sem, ha segíteni meg mártírkodni megyek oda.
nem fog semmi sem változni. de nem akarok többet mástól biztonságot várni, sem tőle, sem mástól.
