...hogy nagyon szeretem a halkan beszélő embereket meg azokat akiknek látok bármiféle fényt is a szemében, aztán tőlem lehet az szikra, láng vagy tűzvész, oly mindegy, csak fény legyen kéremszépen, aztán hogy macskabuzeráns vagyok, ezenkívül aberrációim sorát gazdagítja a megrögzött szókincsfejlesztés, a kényszeres fésülködés - hullámos vagy göndör vagy miafrász hajjal nehéz az élet - rágom a tollaimat, pedig már nem is dohányzom, nagyon rossz alvó és holdkóros vagyok, ezenkívül visszaeső dudorászó - ha valami beveszi magát a fejembe, addig kell dúdolnom amíg meg nem utálom - és folyamatosan éhes. megrendíthetetlen szentimentalizmusom tárgya a magyar nyelv illetve a világirodalom; ennél több stabilat pedig sohasem fogok tudni felmutatni. amíg az egész "én"-t ez a bódult-boldog delírium alkotja, addig semmiképpen sem és nem tudom vágyom e vajon többre. ezek nem elveszíthető dolgok; elmúlni elmúlhatnak maguktól, de más nem veheti el őket, és ezért érzem magam sokkal jobban "üres" kézzel. az absztrakt nem ellopható és nem kirabolható, ahogyan az az iránt érzett szeretetem sem, hogy az események körülöttünk kiszámíthatatlanok. számomra ennek a szeszélye az egyetlen örök és maradandó a világegyetemben, maga a nagybetűs Káosz és képlékenység, és ha van nekem hitem, ha toldozott-foltozott meg furcsa mintás is, de az egyedül ebbe van vetve, paradox sziklaszilárdsággal.
majd ha egyszer lesz esélyem megtapasztalni, mit jelent normálisan gondolkodni, biztosan kipróbálom, addig úgy vagyok vele, mint a LSD-vel, hogy biztos jó, ha sokan csinálják, de annyiranagyon nem izgat
