there is a light that never goes out

...amikor ültem az iskola könyvtárában és olvastam az A ló meghal a madarak kirepülnek-et, úgy éreztem egy pillanatra, hogy megvan az egésznek az értelme, úgy amblokk mindennek, hogy miért is vagyok én itt és eleve én miért vagyok én, holott annyi másvalaki lehettem volna annyi más helyen. akkor és ott, azt hiszem, megértettem, hogy miért nem kéne lelkiismeret furdalást éreznem 19 éve azért, amiért élek és, hogy miért felesleges ezeknek az okát feszegetni; de ez a pillanat elveszett, elhagytam valahol és ez fáj, mert akkor értettem mindent amiről előtte fogalmam sem volt, azóta pedig végképp nincsen. azóta hiába keresem magam mindenkiben, nem találom, ha pedig mégis, visszahőkölök és elbújok a legközelebbi sarokba.

nem hiszem, hogy én erre az egészre fel voltam készülve, mikor még anno belevágtam; 12-13 éves koromban úgy képzeltem, hogy majd én leszek az übermensch, bár a kifejezést csak később tanultam meg rá, aztán híven hittem, hogy mindenki más gyökér és engem valami rossz bolygóra dobtak le, aztán rám jött a mártírkodhatnék, hogy akkor váltsuk meg az emberiséget, mindeközben pedig felismertem azt is, hogy mindez egyáltalán nem új a Nap alatt és minden hozzám hasonló személyiségtípus ezeken a fázisokon megy keresztül amíg rá nem jön, hogy nincs egyedül és nem olyan hihetetlenül zseniális ám, mint ahogyan hitte. egy idő után ez a képzelten biztos talaj mindenki alatt összeroppan és az elme önmagába szakad. maradnak a romok és lehet menni amerre a szem ellát; szabad az út.

én, azt hiszem, nem mentem sehová. nem tudom, meddig jutottak a többiek, de már nem látom őket sehol. néha hiányoznak, néha nem, de erről nem tehetnek. a legtöbb embert nehezen hiányolom.

nekem megtetszett ez az út közepén üldögélés vagy az azon sétálás és nem gondolom, hogy sietnem kéne bárhová is. nem igazán vagyok kíváncsi arra az élményre, hogy újra fellegvárnak bizonyul és összeomlik az, amibe minden hitemet vetem, szóval rászoktam, hogy mindent illúzióként kezelek, még azt is, ami nagyon tetszik és imponál. nincs kedvem mérgezett egérként lerohangálni a maradék 50 évemet, hogy közben többszörös agyvérzést meg gyomorfekélyt kapjak a stressztől vagy a boldogságot várva felkössem magam 40 évesen. egy dolgot fogadtam meg egyedül, hogy én mindig én akarok majd maradni, még akkor is, ha az az "én" képlékeny; hű maradok az eredeti állapotához. más kőbe vésett tervem nincsen, a dolgok történnek, én meg reagálok rájuk ahogyan éppen jónak látom, bennem is kavarog és változik ezer és ezer érzés, mégis úgy vagyok vele, hogy elfogadom mindet létjogosultnak és aminek utat kell találnia, az találni is fog.

valószínűleg sohasem fogom tudni elmagyarázni az embereknek, hogy ez miért jó, mert a legtöbben nem érzik magukat biztonságban, ha nem tudnak valaminek célt, irányt, nevet, bármi egyebet adni, amivel akár minimális kontroll nyerhetnek felette.

én nem értem

fogalmam sincs miért történik ez velem