az agyamnak ez a folyamatos önkéntelen trippelése és delíriumba süppedése némileg megakadályoz benne, hogy különösebben meghatódjak az önön létezésem tényétől vagy, hogy úgy általában véve létjogosultnak tituláljam magam, mind saját, mind mások szempontjából. létezem és nincs semmi hasznom, azon kívül, hogy időnként odakuporodok valakihez és hagyom magam a csontomig kiforgatni és még ennek is csökkenti a morális értékét - már ha van neki egyáltalán - az, hogy ezt nagyon is élvezem.
valahogyan és valamiért nem enged az a fixa idea magából, mióta csak megszülettem, hogy amiért én "én" vagyok, itt élek, azzal a családdal, olyan körülmények között, ebbe a városba, azzal az embertömeggel körülöttem ami a jelenlegit jelenti, az igazából mindent összevetve hihetetlen szerencse és én erre a szerencsére nem szolgáltam rá. nem csináltam semmit amivel mindezt kiérdemelném, egyszerűen túl kicsinek érzem magam a bolygó élő szövetében, még akkor is, ha tudom, hogy a magam elméjében mindig én leszek a középpontban. de a "magam elméje" nem mindig elég, és ez a mohóság vitt rá, hogy megpróbáljak lerúgdosni minden falat, még azokat is amik a saját érdekemben takartak el dolgokat. én vagyok az a kíváncsi, aki hamar megöregedett volna, ha mindent fel tud dolgozni, ami a szeme elé került, de erre már nem volt képes, úgyhogy a saját agya inkább bependerítette egy bélelt kis sarokba, mint a kisgyerekeket szokás, ha hisztiznek. tudom, hogy a tudatalattim és a tudatos énem közül valamelyik hihetetlen erővel próbálja pórázon tartani a másikat, mert az egyik a másik nélkül már rég szilánkosra tört volna, és azt is tudom, hogy ez a póráz nem funkcionál túl jól, mert folyamatosan a szilánkosra törés határán egyensúlyozok.
mindezek mellé áldás, hogy ez végeredményben nem igazán érdekel és amennyire féltem a fizikai egészségemet, annyira nem kavarnak fel a mentális sérülések. akadályokba ütközik a szubjektív és az "objektív" valóság megkülönböztetése és ezáltal nem igazán tudom komolyan venni magamat ilyen szempontból, mint ahogy mások közül is csak a hozzám nagyon közel állók fájdalma tud meghatni, egyébiránt az élet túlságosan is csupa móka és kacagás mikor már fél órája bámulom a saját kézfejemet, és az dobol az agyamban, hogy miért? miért? miért? miért? miért? miért?
