még benne van a lépteimben a tavalyi nyár, még pontosan érzem a bőrömön ugyanazt a napfényt, a tüdőmben a levegőt, a talajt a testem alatt, amikor kinn feküdtem éjszaka a folyóparton és nem voltam hajlandó mozdulni, pedig hallottam, hogy keresnek a többiek, de a nevem kiabálása alig ért el hozzám. fél kézzel valahol az öngyújtót kerestem magam mellett, de sikertelenül, nem volt sem kedvem, sem energiám oldalra billenteni a fejemet, hogy megnézzem merre lehet; néztem felfelé bódultságomban és az agyam ugyanazt a dallamot játszotta folyamatosan, újra és újra. valahol még mindig ott vagyok a fűben fekve, vagy esetleg annak a vonatnak a lerobbant biciklitároló vagonjában, amivel a Mátrából jöttünk haza, és nem fértünk el az utastérben, úgyhogy befészkelődtünk egészen Szegedig a biciklik, csomagok és SZIN-re utazó hippik közé, a maradék pár órában pedig vagy rongybaba módjára összezuhanva aludtam a bőröndön fekve, vagy az utolsó dohányszemcséket összekaparva próbáltunk egy-egy cigit megtekerni.
...de egy másik részem azóta nemhogy elvesztette a lába alól a talajt, hanem rájött, hogy nem is rendelkezett ilyennel, "...és mit csinálok, olyan fontosat, lélegzem ki és be, és mondom, füstforma szavakkal, hogy nem tudok menni, nem tudok maradni, lássuk, mi történik majd."- megy valamiért
folyamatosan a fejemben, ami magában még nem lenne olyan nagy gond. de mellette még itt van ez az összezavarodott tettvágy, hogy én mennék és csinálnám a dolgokat, rúgdosnám előre a magam kis életét, de kétségbe ejt, hogy nem vagyok és nem is leszek soha olyan, mint azok a tervezni képes emberek, akik tudják mikor mit akarnak és mit fognak majd akarni 50-60 évesen. nekem elképzelésem sincs róla, hogy mikor döntök majd úgy, hogy műtőorvos akarok lenni, mert megint rám jön az embereket megválthatnék, vagy mikor óhajtok majd hallucinogén drogok túladagolásban meghalni, és nem vígasztal, hogy még van vagy 6 évem ezen gondolkodni, mert mindenhol kétségbeesett embereket látok, akik a munkájuk miatt aggódnak és úgy érzik, nincs választásuk. én pedig itt állok 19 évesen és folyamatosan csak azt hallgatom, mennyire nehéz és rossz életem lesz, csak mert az övék is olyanná lett vagy olyanná tették, esetleg mindkettő, és érzem ahogy véresre rúgdos bénultságomban az a két gondolat, hogy egyrészt ha idővel mindenki megkeseredik, akkor miért pont nekem lenne menekvés. a másik részről pedig az, hogy világéletemben elég elszállt elme voltam ahhoz, hogy képes legyek a boldogságra, akkor miért is ne sikerülhetne.
valahol egészen biztos vagyok benne, hogy a reggel óta maximális hangerőn üvöltő, létező legartikulálatlanabb death metál a pszichedelikus zenével váltogatva majd helyreállítja bennem az életkedvet és hamarosan nem fogom úgy érezni, mintha a mellkasomat belülről véresre kaparná az üresség és a plátói szerelem illúziója.
