...néha az az érzésem, hogy Pilinszky volt az egyetlen ember aki nem csak belelátott volna az elmém legmélyebb rétegeibe is, hanem a saját szóalkímiájával számomra is elérhetővé tehette volna ezt. nem mondom, hogy ha ismerhettem volna, akkor nem fojtogatna éppen ebben a pillanatban is a fájdalom és nem érezném úgy, hogy nekem mondanom kellene valami szépet búcsúzásképpen, vagy eleve egyáltalán nem érezném úgy, hogy nekem kiskoromban meg kellett volna halnom vagy esetleg még az agyam sem omlana időnként magába attól a tudattól, hogy milyen elképesztően kicsi és jelentéktelen vagyok ahhoz az élő-lélegző szövethez képest aminek a részét képezem a világon.de hát nem ismerhettem Pilinszky Jánost, úgyhogy azt hiszem, magamtól kell boldogulnom, ahogyan eddig is tettem, méghozzá azzal a fogadalommal amit azon a téli kedd reggelen tettem, mikor rádöbbentem, hogy átvészeltem az azt megelőző éjszakát, pedig nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog. akkor megfogadtam az első dolgot életemben, amit valóban komolyan gondoltam, nem heccnek vagy viszonyítási pontnak szánva, hogy bármi történjék is, én mindig produktív akarok maradni és soha nem fogok másnak kedvtelésből fájdalmat okozni.
a dolgok keverednek és kavarodnak, nem igazán tudom már eldönteni, minek van jelentősége és mit generálok csak a saját magam lefoglalására, esetleg szórakoztatására. 4 hónap folyamatos variálás után, hogy szerelmes vagyok e avagy sem, eljutottam arra a rendkívül sokatmondó és jelentőségteljes álláspontra, hogy hát nekem fogalmam sincs. pedig volt itt már hatszáz plusz egy verzió, agyon-elemeztem magam bármilyen kezdő pszichiátert megszégyenítő lelkesedéssel, minden egyes rezdülésemre volt egy kész teóriám és most mégis itt állok tárt kezekkel, hogy hát jó. akkor én feladom. akkor majd lesz, ahogyan a Káosz jónak látja. távol álljon tőlem, hogy ellenkezni próbáljak; ha az eseményeknek van egy előre megszabott medre, onnan tartósan úgysem tudom őket eltéríteni, ha pedig nincsen és nem tudom, mikor melyik kanyar után mi fog várni, akkor meg felesleges jósolgatni és számítani próbálni. márpedig én sajnos nem tudom; óránként, jobb esetben naponta változik a megítélésem erről és a szomorú benne, hogy mindegyik véleményt ugyanannyira, teljes mértékig érzem meggyőzően a magaménak; úgyhogy vagy elfogadom, hogy igenis létezik egymással párhuzamosan ennyiféle valóság, vagy nem kezelem egyiket sem valóságként. fogalmam sincs, mi mentén megyek, de azt tudom, hogy egyszer kikötök majd valahol, ahol ennek az egésznek lesz értelme, de nem az a belemagyarázott tanulság, hanem amolyan igazi hű hát ez ezért volt-élmény. és akkor majd örülni fogok, hogy nem próbáltam hadakozni meg manipulálni.
egyszerűen csak haza akarnék menni, ha tudnám, hol lenne az
