ha jobban belegondolok, ez a higgadtság egyetlen fajtája-formája, amit ismerek. a természetem túlzott kíváncsisága és érzékenysége sohasem hagyott nyugtot nekem, ha bajban voltam is, megoldást kerestem, hogy mehessek, haladhassak tovább, biztonságot sohasem. az a tipikus életszeretetem megvédett mindig mindentől, az Eszmélet pedig saját magamtól.
soha senki nem tudta úgy megrepeszteni a szívemet, hogy ne jelentsen megoldást hosszútávon a napfény, a holdfény és a friss levegő. senki sem tudta elérni, hogy a fájdalom, amit magamnak vagyok képes gondolatokkal okozni, alulmaradjon a külvilág keltette keserűségekkel szemben, ezért azokat ne tudjam könnyűszerrel átlépni, és nem gondoltam, hogy ez valaha is változni fog; de mostanában komolyan tartok attól, hogy esetleg mégis megváltozott. ez az a fajta érzés, amikor inkább esem össze kis híján reggelre a fáradtságtól, minthogy elaludjak. nappal kellően felszínes az alvás ahhoz, hogy ne fájjon se az álmodás, se a felébredés, éjszakánként pedig szökök én bárhová, bármerre, csak levegőn legyek és ne kelljen a szoba sarkát néznem elalvás előtt.
egy olyan ember mondta nekem az egyik létező legegetverőbb szemétséget amit valaha hallottam, akitől sohasem vártam volna. hogy nem számít megerőszakolásnak az, ha olyannal történik az aktus, akivel előtte már lefeküdtél, mert akkor volt/van vonzalom és ha van vonzalom, akkor biztosan körülményektől függetlenül a másik is akarja, vagyis nem erőszak. azóta is hőn remélem, hogy csak kifulladásig felpörgött szívverés miatt zúgott annyi vér a fülemben, hogy nem jól hallottam. azok a karmolások amiket akkor adtam és kaptam, sohasem lesznek olyan mélyek mint a csalódás és rémület amit ez az egész okozott.
és a legbizarrabb, hogy én valahol még mindig magamat okolom.
tartja bennem azt a gyertyaláng szerű életigenlést, hogy valamikor nekem még szerelmet kéne vallanom vagy legalábbis elmondani, hogy mi mit jelent a számomra. tegnap Borisz azt mondta, hogy tartsak még ki, úgyhogy azt fogom tenni, nem mintha lenne más választásom. én nem tudnék nyugodtan meghalni, bennem túl sok a szikra hozzá és ezzel tisztában vagyok, csak annyira mérhetetlenül fáj, hogy vagy én vagyok mindig átutazóban az embereknél, vagy én vagyok számukra az átmeneti szállás. sohasem maradok. sohasem maradnak. senki sem ránt vissza a kezemnél fogva, hogy ne menjek, ha mégis, az belém marás, nem kézen fogás és én nem tudok több menekülőszámot bemutatni, egyszerűen belefáradtam. ha megteszem, az lesz az utolsó és soha többet nem adok rá esélyt se másnak, se magamnak, hogy ezt eljátsszuk.
