vannak azok a fajta tények, amikre idővel az ember ráeszmél, akár akarja, akár nem. örömében, fájdalmában, éberen, álmában, akárhogyan is, de legalább egyszer megtalálja az objektív valóság, amikor kiszakad a saját érzései és érdekei szőtte nézőpontból és azt is látja, amit nem akar. aztán ugyanazzal az ösztönös, gyermeki beidegződéssel csukja be a szemét előtte, amivel kicsiként eltakarta, ha olyat látott, ami megrémítette, hogy ne is kelljen tudomást venni a létezéséről.
csodák csodájára pedig működik a módszer. szép lassan megmagyarázza magának, hogy miért nem lehetett igaz, amit látott, majd még lassabban ugyan, de elfelejti. egy idő után már csak álmában mozdul meg a gondolatfoszlány a fejében, de az álmok sohasem tűnnek olyan valósnak amin a hajnal első sugara felperzseli őket, amilyennek kellene, hogy tűnjenek. a tudatalatti dala reggelre elhalkul és nem is szólal fel egészen a következő éjjelig.
ezek azok a dolgok, amik a létező legtermészetesebbek, mégis félünk tőlük és mindig is fogunk, hiába gomolyognak a tagjainkban és öregebb mint a legelső égitestek. az egyedül maradástól való félelem, a sérülések és a viszonzatlanság folyamatos elkerülni próbálása, az identitás minden áron való megőrzésére való törekvés mind legalább olyan nevetséges, amilyen ijesztőnek tűnik elsőre.
nincs okom dolgokra. sohasem volt. nem érzem az afelől való félelmet, hogy kihasználnának vagy cserben hagynának, pedig annyiszor feltehettem volna már a kérdést, hogy miért történik meg ez olyan gyakran és annyiszor felelhettem volna magamnak az azt egyértelmű választ, hogy mert hagyom. de valamiért nem érzek arra késztetést, hogy én viszonzást várjak feltétlenül mindenkitől, mert ha teszek valamit, nem azért teszem, hogy annak a közvetett következménye majd rám pozitívan hasson vissza.
élek, érzem a saját légzésemet, szívdobogásomat és véráramomat, és azt hiszem, ennél pontosabban nem tudom meghatározni magamat, mert én nem az vagyok akinek elmondom magam, vagy akinek leírom, akiként felöltözöm, mozgok, sóhajtozom, hanem akinek a az ujjbegyeimben érzem a lüktetését és ezt nem közelítik meg szavak, pedig én aztán szavakat kerestem tudattalanul és tudatosan is egész eddigi életemben. de ennyiből áll az én létezésem örökkévaló és maradandó része, minden más halandó belőle, ráadásul folyamatos, kaotikus kavargás hatja át. és ennél a kettőnél sohasem kívánnék többet.
ha akarnám sem tudnám elfelejteni azokat a pillanatokat és álmokat amikben látom azt, amit talán nem szerettem volna. ugyanúgy megadom nekik a létjogosultság gondolatát mint minden másnak és máris elveszik a rémisztő jellegük; nem lesznek több, mint bármelyik eszmefuttatás. valaminek a felfogása és a vele való érzelmi azonosulás két olyan dolog amit valószínűleg sohasem fogok néhány alkalomnál többször összehozni az életemben és mivel ezzel nem tudok mit kezdeni, el kéne fogadnom mint tényt és nem a kabala-kitűzőmet szorongatni úgy, hogy az kis híján átszúrja a bőrömet, mikor olyan helyzet adódik, hogy tudom, mit kéne csinálnom, de azt is érzem, hogy én arra nem vagyok képes, olyan szintű emocionális gátat vet bennem a reménykedés és a ragaszkodás.
