érzem én, hogy valahol annak a szánalmassága, amit csinálok, megüti a szürreális szintet és ezt valószínűleg az sem teszi előnyösebbé, hogy nincs is indíttatásom összeszedni magam és változtatni. de ettől függetlenül bízom benne, több mint minden erőmmel, hogy ez az egész idővel megtalálja majd a helyét, lehetőleg még azelőtt, hogy valamilyen nagyobb hülyeségre ragadtatnám magamat és újabb fontos embereket veszítenék el az életemből. úgyhogy azt az életképes és igazán felnőtt nőhöz méltó megoldást választom, hogy leülök és várom, hogy elmúljon a baj és innen engem el nem mozdít senki, mert nem merek már hozzáérni semmilyen szinten sem az eseményekhez, még a saját fejemben sem, egyszerűen csak nyugodt szeretnék maradni és nem kizökkenni abból az elképzelésből, amire mindent tettem, miszerint ha kellően mélyeket lélegzem és nem hagyom magamon eluralkodni a pánikot, majd biztosan nagyon jó lesz nekem.
párhuzamosan olvasom angolul a Félelem és reszketés Las Vegasban-t és a Dr. Who-t, ez a kettő pedig határozottan effektívnek bizonyul az agyam amúgy is rendkívül trippelni hajlamos jellegére, ez az orbitális nagy molylepke ami viszont figyel a velem szemközti falról, határozottan valósnak tűnik. ezzel pedig patthelyzetbe kerültem, ugyanis sohasincs szívem leütni a berepdeső rémségeket, sokra viszont nem megyek sem az udvarias kitessékeléssel, sem azzal, hogy nagyon próbálom neki szuggerálni, hogy jobb lenne neki a szobámon kívül. a helyzetet nem igazán dobja fel az sem, hogy rettentően idegenkedem mindentől aminek szárnya van, úgyhogy valószínűleg a lepke is érzi, hogy ő az úr most a házban, szóval jobban teszem, ha meghúzom magam és nem teszek hirtelen mozdulatokat, hátha akkor nem esik nekem.
aludni nem igazán bírok, szóval nagyon sürgősen valamiféle koffeinforrásra volna szükségem, vagy esetleg bármire aminek 90%-os cukortartalma van
