ha egy napfelkelte nem perzseli fel a fájdalmat, majd megteszi három vagy öt vagy akár ötven. ha ez a reszketés nem száll ki a tagjaimból az ötvenedik lesétált hajnal után, majd megteszi az ötvenegyediket követően, és így tovább, mert mást igazából nem tehetek. produktivitás pártiként befogadok és feldolgozok, de nem tartok meg semmilyen fájdalmat, a létezésem egyetlen mentális szükséglete a tudatalattim tisztán tartása és nem igazán vagyok alkalmas arra, hogy sérelmeket tároljak az érzelemközpontomban az egészségesnél több ideig vagy intenzívebben. a fájdalom és a félelem az, amit sem együtt, sem külön nem tolerál hosszútávon az agyam vagyis nincs más választásom, mint hagyni, hogy átrohanjon rajtam és ugyanolyan sebességgel fel is szívódjon, avagy szisztematikusan leépíteni.
valahol érzem, hogy vigyáznak rám és nem is annyira meglepő módon ez az egyetlen, amin nem tudok túllépni; ilyenkor leavanzsálok egy ötéves érzelmi szintjére, aki valósággal beleszeretett a plüssjátékaiba és szerteszét szakad a szíve, ha azokat elveszik tőle. annak, hogy rendkívüli módon dominál bennem a természetes tudatállapotomhoz leginkább közelítő, azaz gyerek-énem, megszámlálhatatlan előnyét szoktam érezni és biztos vagyok benne, hogy részben enélkül már régen becsavarodtam volna, ám az engem érintő pánikhelyzetben nem veszem túl sok hasznát annak, hogy leginkább csak könnyes szemmel bámulok és hajtogatom magamban, hogy az adott helyzet nem valódi és mindjárt felébredek. mikor régebben rendszeresen javasolták a pszichológusi pályát, nem mondtam el senkinek, hogy előbb omlanék össze mint egy bármelyik páciensem, akkor is ha az nem látszik kívülről és előbb javasolnék LSD kúrát bármelyiküknek mint azt, hogy hozzám jöjjön terápiára. én szeretek élni és tökéletesen jól megvagyok magammal. de ha egy különösebben instabil és gyenge másik ember lennék, tele problémákkal, nem biztos, hogy egy olyan segítségét akarnám kérni, aki 3 órát töltött egy széken kuporogva, mikor új lakásba költözött teljesen egyedül, és nem merte letenni a lábát a padlóra, mert biztosan hallotta, hogy valami hangosan szuszog és kapar a bejárati ajtó előtt, illetve rettegett lekapcsolni a lámpát éjjelente az előszobában és emiatt folyamatosan Pilinszky versek mentek a fejében, néha még az álmaiban is.
azt hiszem, szeretem ezt az egészet csinálni és nem csak azért, mert természetes úton nem sok más választásom lenne. hajnalonta akár sétálok éppen haza, akár az ágyban fordulok éppen a másik oldalamra, boldog szoktam lenni, méghozzá azzal a csendes, elragadtatott boldogsággal, ami a fizikai és mentális valóját is hirtelenjében csiklandozni kezdi az embernek és amíg ez létezik számomra, nem hiszem, hogy különösebben sok félnivalóm lenne.
