még mindig m e g u n h a t a t l a n
azon kívül, hogy nem vágyom semmire se jobban, mint feküdni és normálisan lélegezni, a gerincemet teljes egészében és egyenességében megőriztem, és - ismerve annak a késztetésnek az intenzitását ami tegnap egész éjszaka azt diktálta nekem, hogy menjek oda egy bizonyos emberhez és addig pofozzam amíg mozogni képes- ennek rendkívüli módon örülök. igaz, hogy a végére az agyam még mélyebbre süllyedt a maga sajátos meditatív állapotán belül, mint amilyen mélyen amúgy is létezni szokott, de nem tekertem ki senki nyakát sem és életemben először nem is éreztem úgy, hogy különösebben belekontárkodtak volna a tudatalattimba, és ez 10 évnyi masszív védekezőmechanizmus és ez okozta feszültség után egy olyan érzés, amiért tudom, hogy egy-két éve bármit megadtam volna. nincs több lappangó, frusztrált fájdalom, nincs ami megmérgezné az idegsejtjeimet lassan és szisztematikusan, első ízben vagyok talán teljes mértékben hűséges saját magamhoz és tudom, hogy ez az egyik legjobb dolog ami valaha történt velem.
ez a hit valahogyan azoknak a különös dolgoknak az egyike, amiket mindig csak évek távlatából értek meg, helyben viszont nem tudok velük mit kezdeni. már visszatért álmába a menekülhetnék, nincs többé az az ösztön, hogy minden erőmmel és leleményességemmel elkerülni igyekezzek a sérelmeket a másik embertől, nem létezik immár semmi a fejemben gomolygó csillagködön és a hozzátartozás érzésén kívül.
valahol nyújtózkodik bennem elégedetten a büszkeség arra vonatkozólag, hogy lám, mégsem roppantam össze, pedig hónapokkal ezelőtt igencsak nagy esélyem volt rá, sőt, ha így folytatom ezt a plátói szerelemnek nevezett idétlenkedésemet, a jövőben sem elhanyagolható a valószínűsége egy depresszívebb időszaknak és most mégsem érzek semmit. azt hiszem, megtanultam egy-egy emóciót csakis és kizárólagosan önmagában értékelni, előzmények, okok és okozatok nélkül, egyedül azért a hatásért amit helyben, azaz bennem és időben, vagyis az adott pillanat jelenében eredményez.
de más nincs ezen kívül és soha nem is lett volna anélkül, hogy odaképzelem.
nem igazán vagyok képes magamnál lenni
hiányzik
ez a hit valahogyan azoknak a különös dolgoknak az egyike, amiket mindig csak évek távlatából értek meg, helyben viszont nem tudok velük mit kezdeni. már visszatért álmába a menekülhetnék, nincs többé az az ösztön, hogy minden erőmmel és leleményességemmel elkerülni igyekezzek a sérelmeket a másik embertől, nem létezik immár semmi a fejemben gomolygó csillagködön és a hozzátartozás érzésén kívül.
valahol nyújtózkodik bennem elégedetten a büszkeség arra vonatkozólag, hogy lám, mégsem roppantam össze, pedig hónapokkal ezelőtt igencsak nagy esélyem volt rá, sőt, ha így folytatom ezt a plátói szerelemnek nevezett idétlenkedésemet, a jövőben sem elhanyagolható a valószínűsége egy depresszívebb időszaknak és most mégsem érzek semmit. azt hiszem, megtanultam egy-egy emóciót csakis és kizárólagosan önmagában értékelni, előzmények, okok és okozatok nélkül, egyedül azért a hatásért amit helyben, azaz bennem és időben, vagyis az adott pillanat jelenében eredményez.
de más nincs ezen kívül és soha nem is lett volna anélkül, hogy odaképzelem.
nem igazán vagyok képes magamnál lenni
hiányzik
