a fájdalom némileg oldódik, már újra tudom kontrollálni többé-kevésbé az ürességet, bár ehhez valószínűleg hozzájárult az az érzelmi sokkhatás ami az elmúlt pár napban ért el. most megint úgy érzem, hogy képes vagyok a feltétel nélküli szeretetre és azt is, hogy ez nem zárja ki a méltóságot illetve a gerincem egyenesen tartását. már tudok aludni - már amikor lehetőségem van rá - és nem ébredek fel vinnyogva éjszakánként. az a nyári hőség ami az elmúlt pár hétben beborította a várost, valóban felperzselte és fertőtlenítette az érzelemközpontom sajgó-lüktető részlegeit, úgyhogy jelenleg egy valóság érzékelésére még mindig nagyrészt képtelen, de kellemes tudatállapotot mondhatok a magaménak. mindezeken kívül rájöttem, hogy rendkívül egyrészt alkalmatlan vagyok minden olyan hivatalos teendő elintézésére, ami az egyetemre való beiratkozással járna együtt, de mivel már nagyon várom és rettentő módon kíváncsi vagyok rá, ezért valahogyan érdemes lenne túlesni rajta, másrészt boldoggá tesz, hogy megint van módom sokat a barátaimmal lenni, de az egyikük nagyon hiányzik és ezt nem tudom likvidálni a fejemből. eleve nehezen feldolgozható számomra a gondolat, hogy én, aki természetesen okos és bölcs 14 éves koromtól kb. 17-ig egy kifejezetten önállóságra törekvő, cinikus, emancipált valakinek képzeltem magam, már pontosan tudom, sőt a kelleténél jobban is, hogy miért nevezik az embert társas lénynek. hogy vannak olyan kapcsolatok, amiknek a hiányában olyan ösztönös érzések veszhetnek ki az egyénből, amiket nagyon nehéz pótolni, már ha egyáltalán lehetséges és hogy mit számít, mennyire van tisztában a pszichológiai vázlatával mindennek, az attól még nem lesz tárgytalan és kevésbé fontos a számára.
