az ember sohasem csinálja tovább azokat a dolgokat, amikre nincs rákényszerítve, azon túl, hogy már nincs belőlük érzelmi profitja. minden panaszkodás aminek a tárgya nem éhezés, szegénység, árvaság vagy halálos betegség, komolyan vehetetlen, nevetséges és valahol mélységesen megvetendő, mert a halálon és a halálnál is rosszabb körülményektől eltekintve minden mást magunknak választunk, amit később elnevezünk végzetnek, sorsnak vagy hasonlóan jól hangzó bárminek, hogy mentesítve érezzük magunkat a választás felelőssége alól. ha hagyom magam bárkinek is kihasználni, az azért van, mert szeretem, hogy kihasznál. nem feltétlenül tudatos szinten, de jobb nekem, mint nélküle, ezért ennél maradok. nem panaszkodom, hiszen nem is tehetném, hogy az ismeretségi köröm jelentős százalékának én vagyok a zsebpszichiátere, aki bármikor előrángatható, úgyis segíteni fog - mert szégyen, és nem vagyok rá büszke, de valahol élvezem ezt és azért csinálom, mert szeretem átélni ezt újra és újra.
...és vannak azok a dolgok, amikről az egyén pontosan érzi, hogy nem. nincs mit magyarázni rajtuk, nincs mit szépíteni, egyszerűen csak nem. ott az a zsigeri undor és ellenkezés, az a sejtszintű viszolygás amit érez, ha az adott dologra vagy helyzetre gondol, egy olyan stop tábla amit magunk megerőszakolása átlépni. lehet meggyőzni, sőt, talán még magamat is próbálom - igyekszem - majd összebarátkoztatni a gondolattal, de nem hiszem, hogy menni fog, mert ideológia ide, eszmék oda, van amire nem vagyok hajlandó és érzem, hogy a legegészségtelenebb dolog lenne, ha ennek a segélykiáltásnak a tudatalattimból nem engedelmeskednék. nem vagyok hajlandó feleslegesen bemocskolni a számomra egyetlen szent dolgot, a tulajdon elmémet senkiért és semmiért.
~
hallom a hangját és megnyugtat.
de lehet, hogy csak beérem majd azzal, hogy szeretem és nem csinálok semmit. nem azért, mert gyáva volnék; ha tudnám, hogy ezt akarja, én most azonnal felpattannék, felöltöznék és rohannék hozzá szerelmet vallani. de azt, hogy azután mi lenne, nem tudom, illetve lehet, hogy pont, hogy tudom, túlságosan is jól, előre, akár igent mondana, akár nemet. túl korai lenne, túl nyers, megfojtaná a varázst, én nyugtalan lennék, ő nyugtalan lenne, előbb-utóbb úgy érezném, hogy nem rá vártam, nem látnék benne többet semmit, menekülőutakat keresnék, meggyűlölném. szerelmes vagyok és egyenlőre beérem ennek az érzésnek a kizárólagos pozitívumaival, nagyon remélve, hogy idővel visszaszelídül majd ez bennem is gondoskodássá. ha nem így történik és majd haldokolni fogok a kimondatlan szavaktól, úgyis szólni fogok, de addig nem akarom sem az ő helyzetét, sem a sajátomat feleslegesen megnehezíteni.
