...nem tudom, fogalmam sincs, így egy hét alatt nagyon belefáradtam ebbe és fogalmam sincs, hogyan bírtam anno a konstans emocionális terrorizálást, mikor most annak az árnyékára is összerezzenek és támadok, hogy talán esetleg majd valami egy kicsit fájni fog. vagy sokkal erősebb voltam, vagy sokkal elmebetegebb és nem a jó értelemben, hanem abból az igazi önbecsülés hiányos, kiszolgáltatott, stockholm szindrómás fajtából, aki voltaképpen el sem tudja képzelni, hogy helyreállhat másképpen is az univerzum rendje, mint hogy őt agyonrúgdossák, elvégre nem méltó másra és ez így természetes.
azóta azonban több fázison keresztül ugyan, de szert tettem egy olyan szintű önbizalomra, ami néha a legjobb tulajdonságaim egyike és részben azért vészelek át mindent, mert rendelkezem ezzel a már-már arroganciába áthajló, de amúgy egészséges és alapvetően jóindulatú meggyőződéssel önmagam és a környezetem iránt. más szempontból ez megnehezíti az olyan dolgokat, mint a hogyan is kéne a földön fetrengeni azelőtt, akit szeretek?, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez nyilvánvalóan nem szükséges ideális esetben, azonban mégis minden annak a rovására megy, hogy többet nem bírom - és nem nem "akarom", hanem nem bírom, fizikailag képtelen vagyok rá - a lealacsonyodást és a halandó embereknek való kiszolgáltatottságot. akiket megszeretek, azoknak előbb-utóbb mindig ez kéne, vagy olyan helyzet akad, amit megoldana valamelyikünk földönfetrengése, és mivel erre a szerepre én már elég régen nem vagyok hajlandó, általában nem tudunk egymással mit kezdeni.
két teljes éve, mikor rátaláltam a Teljes napfogyatkozás című filmre, és abban arra a mondatra, hogy az egyetlen elviselhetetlen dolog, hogy semmi sem elviselhetetlen, először összezavart. nem ijesztett meg és nem rémített halálra úgy, mint az every you and every me-ből az all alone in space and time, there is nothing here, but what's here is mine, de kellően megkavart és tudtam, hogy később fogom majd csak úgy igazándiból megérteni ezt is, hiába értem és érzem, mit akar üzenni.
annyira hajlamosak vagyunk az események túldramatizálására, hogy amint belátjuk azok merőben plátói voltát, teljesen elveszítjük a lábunk alól a talajt. olyan merőben romantikus megoldás volna mindenre öngyilkosságot elkövetni vagy esetleg másnak oltani ki az életét, és olyan szánalmassá válunk idővel, mikor még mindig nem látjuk be, hogy ezek nem alternatívák a legtöbb esetben. ott van az a rohadék egy életösztön, ami pumpálja az erekben a vért, amitől felköhögöd a vizet vagy kapkodsz a levegő után, ami felébreszt a rémálmaidból, ami minden egyes csalódással újabb és újabb rétegeket mázol rád, hogy megerősítsen, és munkálkodik még ezerféle úton-módon, de nem hagy meghalni. letép rólad minden klisét, költői képet és eszmét, és a végén már vagy csak szimplán élni akarsz vagy -ha nem közvetlen életveszélyben forogtál előtte, akkor - élni és boldognak lenni. mindegy milyen áron. és ha valaki elérte ezt a szintet - ott újrakezdődik a költészet. újrateremti magát, mert az a feladata - de amíg az ember nem küzdött azért, hogy elég levegő legyen a tüdejében és elég vér az ereiben, addig fogalma sincsen a művészetről, legfeljebb annak a legképmutatóbb és leghaloványabb ideájáról.
a művészet egy lótuszvirág. nem rózsa, nem liliom, semmi olyasmi, ami világéletében szép és makulátlan marad, tüskék ide vagy oda, ó, dehogy. a lótuszvirág a legsűrűbb mocsárból nő ki és afölött ragyog - nem nőhetne ki az ocsmány massza nélkül, ami körülveszi, de ő maga, a virága nem mocskolódik be. a művésznek legalább egyszer meg kell járnia az összes poklot ami csak létezik és ami a legnehezebb, tisztábban kell kikerülnie onnan, mint ahogyan elindult még az útja elején.
igazándiból csak annyival vagyok tisztában, hogy napok óta nem alszom és minden sejtem sikoltozik a nyugalomért ebben a pillanatban.
