"Egyszerre, nem is, a végén, mi mindenén, nem bírtam már, nem ment tovább. Valaki azt mondta, itt nem maradhatsz. Ott nem maradhattam, és nem ment tovább se.
És mit csinálok, olyan fontosat, lélegzem ki és be, és mondom, füstforma szavakkal, hogy nem tudok menni, nem tudok maradni, lássuk, mi történik majd.
Nézzük, mi történik itt, ahol senki sincs, ahol semmi se történik, legyen már az, hogy valami itt is történik, hogy valaki itt is van, és akkor legyen vége, legyen csend, lehessen belekerülni a csendbe, vagy legyen más hang, más hangok hangzása, nem életé és halálé, ami bárki élete és halála, csak nem az enyém, lehessen belekerülni a történelembe, hogy aztán ki lehessen kerülni belőle, nem, ennek mind semmi értelme.Hová mennék, ha tudnék menni, mi lennék, ha tudnék lenni, mit mondanék, ha volna hangom, ki mondja ezt, mondván, hogy én?
Ha azt mondanám, van innét kiút, van kiút valahonnan, a többi jönne már. Akkor mire várok, miért nem mondom? Miért nem hiszem? És mit jelent az, hogy a többi?"
az érzéseim leginkább csak úgy magukban és maguknak léteznek, mindenféle okfejtegetés és tervezés nélkül. kellően el tudok távolodni tőlük annyira, hogy felismerjem őket a feleslegességükben és halandóságukban, de nem eléggé ahhoz, hogy teljesen kivonjam magam a hatásaik alól és ez az állapot jelenleg tökéletesen megfelel, mivel nem is próbálom őket tagadni de nem is deklarálok semmit. teljes nyugalomban és kiegyensúlyozottságban hagyom így hát ők is nyugtot hagynak nekem - a kérdés mindössze az, hogy meddig.
azt hiszem az utóbbi időben nagyon a határvonalára sodródtam a dolgoknak és nem csak egyre nehezebb megkülönböztetni az objektívet a szubjektívtől, de az erre való igényem is drasztikusan lecsökkent és ez egy olyan általános tudatállapot amit nem igazán tudok még magam előtt sem jellemezni vagy megmagyarázni. leginkább olyasmi, minthogy régen gondolkodtam azon, hogy vajon a valóságot mennyire befolyásolja az én szemszögem és hogy számomra csak az jelenti e tapasztalati világot amit a saját két szememmel látok - radikális és elnagyolt példa, hogy létezik e számomra az a mellettem lévő random tárgy, egy radiátor vagy bármi egyéb, amennyiben én éppen nem nézek rá. de mostanság leginkább úgy érzem magam, mint aki azt álmodja, hogy éppen felébredt abból, amit álmodott és azt várja folyamatosan, hogy mikor derül ki a jelenleg valóságnak vélt állapotáról is, hogy nem volt több az elméje árnyjátékánál, ezzel párhuzamosan pedig a legkevésbé sem izgat, hogy létezik e a radiátor amikor nem nézek rá, ilyen állapotaimban csak fekszem a hátamon és mindig mikor az előző ilyen pszichés hiperaktivitásomat is felül/alulmúlnám, kiegyezek azzal, hogy vagy minden valóság, vagy semmi sem az, nekem nincs jogom létjogosultságot osztogatni vagy elvenni, úgyhogy az a bizonyos radiátor pontosan olyan valós avagy valótlan mint én magam. (egy meglehetősen bizarr gondolatfoszlány ilyenkor szokta rendszeresen a fülembe súgni, hogy az élőlényeknek nincsen határvonala, együtt és egyszerre léteznek, ergo én részben egy radiátor vagyok, de ennél a pontnál az szervezetem mindig megmenti önmagát és visszarángat egy funkcionálni képes állapotba)
attól függetlenül, hogy mennyire élvezem ezt a képlékenységet, hajnalonta néha nagyon szeretném tudni, hogy hol vagyok és merre megyek és neadjisten még azt is, hogy miért.
aztán valahogy mindig kimegy a fejemből, hogy mit is akartam.
