you are just another brick in the wall
rühellem a búcsúzkodásokat. az összeset, egytől-egyig. ezen pedig nem igazán segít, hogy mindig megérzem előre, mikor is kell nekem összecsomagolnom és kiköltöznöm a másik érzelemközpontjából, akár ideiglenesen, akár emberi fogalmakkal mérve örökre.
tegnap és ma végig próbáltam magam meggyőzni, hogy képzelődök és nincs semmi okom kirakva érezni magam de az a keserűség ami az elmúlt 48 órában tépte bennem az idegzetem húrjait, nem hagy maradást. akár ki vagyok már is, akár ki lennék innen utasítva idővel, nem bírom és nem fogom türelmesen várva végignézni, hogy miként leszek egyre kevésbé fontos a másiknak. hogy lesz rám idő. persze. idő, az mindig van. de nekem az energia számít, nem az időtartam, amit rám szánnak, hogy amit velem töltenek az alatt mennyire koncentrálnak, hangolódnak rám, mennyire sikerül közösen gondolkodni, e nélkül ülhetek akár egyhuzamban napokat is a másik előtt. nem fogom végigélni ennek a perifériájára való kisodródást, mondhat bárki bármit az önzésről meg az elfogadásról. én szeretnék maradni, de a zsigereim nem tudnak és a talán a saját hibámból kaptam azt a döfést beléjük, ám ez nem változtat azon, hogy fájnak. a fájdalmat nem érdeklik az arányok, az indokok, az okok és az okozatok. és mivel perpillanat tömény fájdalomból állok, engem sem.
