igazából sohasem tudtam elképzelni, hogy valami létezhet egymás mellett ilyen ellentétben és mégis ilyen szintű közelségben; sohasem gondoltam volna, hogy ennyi energia és életimádat lesz bennem, miközben az, ami eddig a mindenséget, az alfát és az omegát egyszerre jelentette, lassan de megállíthatatlanul elvérzik és kihal az elmém legrejtettebb sarkából is. valami folyamatosan rúgdos a koponyámban és minden pillanatban amikor már éppen összezuhannék, lendít rajtam egyet és vonszol tovább, nincs időm megállni, nincs időm visszanézni és gyászolni, az éppen befutó buszra fel kell szállni, sírdogálni elég lesz majd azon is útközben.
naponta megközelítőleg ötször pereg végig az Eszmélet a fejemben, hogy némileg megnyugtasson és ne 10 körömmel kapkodjak a mentális épségem maradékaiért is
