pár órával ezelőtt meg voltam nyugodva, hogy legalább nagy részletekben, de megbeszéltük a helyzetet vagy ha nem is, akkor egyáltalán beszéltünk. de most megint rossz és fáj és igaza volt annak a tizenkettő egy tucat, minősíthetetlenül giccses képre írt idézetnek amit egyszer elém dobott az internet, ami azt mondta, hogy a távolság azért ijesztő, mert nem tudod, hogy a másiknak hiányzol e vagy éppen elfelejt fokozatosan.
félek és meg vagyok zavarodva és egyszerűen csak annyit szeretnék hallani, hogy fontos vagyok meg szeretnek, de ehelyett az emberek valahogy mindig túlbonyolítják, holott ennek a két szónak csak az egyikétől is rengetegen megnyugodnának és letennék a fegyvert. de nem, várni fogok egy hétig vagy akár kettőig is, ez alatt pedig szépen megnyugszom és elfelejtem majd, mi volt egyáltalán a konfliktus kiváltó oka, ami így valójában nem is megszűnni, mert sohasem kapok sem verbális, sem gyakorlatban megnyilvánuló választ arra, hogy akkor én számítok e a másiknak.
bár igazándiból az is lehet, hogy ha ez nem egyértelmű számomra, akkor helyből baj van.
össze akarok kuporodni és sírni, de olyankor fájnak a bordáim között az izmok és ez még ijesztőbb mint a helyzet amiért alapvetően sírhatnékom lenne
