én szívesen kiabálnék és szegezném neked a kérdést, hogy ezt mégis hogyan gondolod
mondanám majd később megsértődve, hogy én vártalak és fájt, hogy ez nem baráthoz illő viselkedés
hogy így nem abban bizonytalanodtam el, hogy megbízhatok e benned, hanem abban, hogy akarok e bízni egyáltalán
de azt is tudom, hogy ha ölbe tett kézzel ülök és sajnálom magam, attól csak rosszabb lesz, másrészt azt, hogy várok valakire, azt hiába magamnak nem fogom tudni megbocsájtani és nem az illetőnek, így is-úgy is rá fogom kivetíteni. szórakoztató, hányszor hibáztatunk másokat a saját döntéseinkért. engem nem kért senki, hogy sírjak miatta és várjam, hogy mikor méltóztat szólni valamit hozzám, magamtól kezdtem bele és magamtól hagyom is abba. ha egyszer már fájdalmat okoztak, nincs az a magyarázat és indok ami lényegesen enyhíti, hát hiába is várnám, hogy majd egyszer megjelenik a másik valami mindent elsöprő magyarázkodással, amitől majd visszakapom az átagonizált óráimat. amit magamtól veszek el, nem számít kinek és minek a hatására teszem, más nem adhatja vissza. talán meg sem fogja próbálni.
