ez így nem mehet tovább, muszáj egy nagy levegőt vennem és kiugranom ebből a körforgásból, ahol folyamatosan másokba marok és kapaszkodom bele, hogy aztán ők is egyre feszültebbek legyenek, én pedig egyre paranoiásabb.
csak két hete tart és mégis borzasztó, a személyiségem többet amortizálódott mint egy év alatt tette volna. indokolatlan helyzetekben és pillanatokban tör rám ellenállhatatlanul a zokogás és a lábam időnként nem tart meg, leginkább fogmosás közben szokásom leülni a fürdőszoba csempéjére, és azon tűnődni, hogy vajon lassú de biztos léptekkel haladok az elmebaj felé, vagy esetleg száguldok.
ha magamra hagyott, hát magamra hagyott. kész, vége, el kell fogadnom és engednem, nem pedig ezen rágnom magam még hónapokig, miközben egyre több embert távolítok el magam mellől azzal, hogy minden mozdulatukat a személyem elleni sértésnek veszem.
nem akarok több fájdalmat, sem magamnak, sem másnak, nem akarok több friss vért a fejemben, sem alvadtat, mindössze annyit szeretnék, hogy ez a seb rajtam békésen behegesedjen és ne rántson le a rossz érzéseknek ez az örvénye még mélyebbre.
valahogyan muszáj kimásznom
