• -a létezésemnek nincs eleje, vége, alja, teteje, fáj lélegezni és nem is akarok, olyan érzés mintha meg akarnál születni, de nem tudnál, minden le van zárva, minden el van veszve, eddig sem volt talaj a lábam alatt de legalább eddig odaképzeltem. émelygek és szédülök és minden magamra hagyott és próbálnék én gondolkodni, de nem érzek mást mint, hogy rohanni akarok, de nem tudom merre, hová és milyen sebességgel, a gondolataim nem tudják rólam a húst leszaggatni, pedig semmire sem vágyom jobban, mint hogy lekaparjam magamról, ráz a hideg, kopoltyúkat akarok, hogy gyorsabban megfulladjak vagy kiugrani az ablakon, vagy fogalmam sincs, nem lenne értelme, mert magammal együtt ugranék és én nem vagyok, vagy legalábbis nem érzem úgy, hogy lennék. meg akarok halni vagy meg akarok születni, nem tudom, egyáltalán nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy ez így nem létezik tovább és szétszakadt és félek és embertelenül fáj. fáj a csontjaimban, fájt a homlokomban, fáj a vér az ereimben, fáj a tüdőmben, fáj mindenhol és nem tudom meddig tart ez és miért nem múlik, hogy miért nem vigyáznak rám és hogy miért nincs már vége, semmit sem akarok jobban, mint hogy megint tudjam, hogy egy élő entitás vagyok és érezzem a tárgyakat az ujjaim alatt meg a napfényt a bőrömön, de nem érzem, nem érzek semmi mást ezen a nyomáson kívül a koponyámban és ezt nem tudom leírni, mert a szavak is szétszéledtek, nem maradt senki és semmi, még én sem. nincs olyan, hogy én, egyetlen egységnyi vegytiszta pánik és totális cserbenhagyottság vagyok az egész világ szövetét nézve. akármilyen is a nem létezés, ennél csak jobb lehet.-

  
  

  amikor Bencének írtam ezt a levelet, nem mondom, hogy arra gondoltam, hogy mikor lesz jobb vagy rosszabb, mert igazándiból nem gondoltam semmire és az elmém az öntudatlanságba merülés utolsó rángó-görcseivel szakította ki magából körülbelül a szavakat - de ha abban a pillanatban gondolkozni és tippelni kellett volna, hogy fog e javulni a helyzet, minden bizonnyal kizártam volna a lehetőséget is. elképzelni sem tudtam volna, holott egy részem a legnagyobb zavarodottság közepén is tisztában szokott lenni azzal, hogy ez átmeneti és rövidesen magamhoz térek majd és ez a részem ez előttig sohasem hagyott még cserben.

  meghalni nem haltam meg, hát, azt hiszem akkor megszülettem. sokadjára, mint minden krízishelyzet után, újra és újra. nem szeretem. nem szeretem, hogy olyankor nem bírok lélegezni és mindenem meghasad, de a lényeg, hogy ezen túl vagyok és most már újra érzem a z őszi napfény a bőrömön és a levegőt, ahogyan csiklandoz. 

  most jó. 
  nincs fal, nincs több láz és nincs vér, most pihegés van és nyújtózkodás meg ez a rengeteg fertőtlenítő, méz és gyógytea.