dobol az ereimben, visszhangzik a csontjaimban, kapar a koponyám falán belülről
annyira szeretném, ha valaki annyit mondana, hogy ne féljek
de senki sem mond semmit, én pedig két kézzel kapkodok folyamatosan az eszméletem foszlányai után
nincsenek körvonalaim, elvirágzottak. a sejtjeim szanaszét szaladnak a szoba minden sarkába, amíg a pánik el nem álmosodik
én akkor sem fogok kihűlni soha
