mikor 5 évvel ezelőtt ugyanazon a padon ültem körülbelül pont ugyanebben a szakaszában az évnek, mint ma reggel, fogalmam sem volt róla, hogy a boldogságnak nem létezik megfelelő helye és ideje. arra pontosan emlékszem, mennyire féltem és mennyire fájt akkor és milyen embertelenül el voltam veszve, legalább ugyanannyira mint az azt követő években minden ősszel. az a pad végül is megélt velem 5 évnyi idétlenkedést különböző életszemléletekkel, kapcsolatokkal, hangulatokkal, emberekkel, azon virrasztottuk át nyaranként azt a rengeteg átbeszélgetett éjszakát, azon fagyoskodtam valahányszor vártam valakire, azon kuporogtam több pulóverbe és sálba bugyolálva, bögrével a kezemben, mikor a napfelkeltéket néztem, annak a támlájába kapaszkodtam mikor idén szeptemberben megesett eddigi életem legsokkolóbb telefonbeszélgetése, vallottam - a "hebegtem-habogtam" kifejezés talán találóbb - rajta ülve szerelmet és mondtam ki végszót is, és voltam 9.-es és voltam egyetemista és sírtam és megbántam mindent és nevettem és voltam boldogabb is, mint valaha ember volt ezen a bolygón, szóval igen, azt hiszem, mikor 5 éve először leültem arra a padra, még csak nem is sejtettem, mennyi minden fog még itt történni.
benne van az elmémben, az izmaimban, a sejtjeimben ez a folyamatos mehetnék, ez a gyerünk, gyerünk, induljunk, csináljunk már valamit, és egyben a rettegés is attól, hogy amiket és akiket szeretek, egyszer ott kell hagynom, mert végeredményben eddig mindig mindent ott kellett legalább egyszer. ahogyan másoknak is az volt a dolga, hogy ott hagyjanak engem és talán nagyon jól is tették és talán ki is békültünk azóta sokakkal, de valahogyan igazán vissza sohasem találtunk egymáshoz.
és ez már nem zavar. persze, sírok néha miatta, amikor megtörténik vagy később miattuk, amikor amúgy is hideg van és túl nagy a csönd a a szobámban. de úgy komolyan már nem zaklat fel a tudat és talán pár éven belül megtanulok majd azzal is azonosulni érzelmileg, hogy az ilyesfajta dolgok úgyis úgy történnek, ahogyan történniük kell, amit jelen felfogásommal teljes erőből tagadok.
mindjárt tél, december és én idén is, mint mindig fanatikus szeretettel viseltetek a december iránt. minden rendszeres őszi káosz lenyugszik a tél közeledtével, bár van egy olyan érzésem, hogy a vizsgaidőszak le fog néhány fokozatot venni a meghittségéből és fantasztikusságából, de fáradhatatlan optimista létemre ezt a gondolatot igyekszem likvidálni a fejemből.
