idén bekerült 200 új ember a látókörömbe és elmaradt az, ami már eddig is leválófélben volt. és fájt és sajnáltam. de már látom, hogy sokkal jobb, hogy most történtek meg ezek a szeparálódások és nem akkor mutatta ki mindenki a foga fehérjét, mikor komoly bajban lettem volna és úgy számítok rájuk. így néhány átsírt délután és este kivételével esett különösebb bántódásom; persze, éreztem én úgy is a pillanat hevében, hogy soha nem fogok tudni megbocsájtani, sem a másiknak, sem magamnak és félek és fázom és zengő érc vagyok meg pengő cimbalom, meg aztán különben is; rohadjon meg mindenki.
két hónap folyamatos paranoia és a sérelmek fájlalása kellett ahhoz, hogy megint csak rájöjjek, mennyire felesleges arra koncentrálni ami már elmúlt és abból építkezni, ami fáj. hogy nincs értelme késő délutánonként és kora esténként állni a buszmegállóban, pár méterre az egyetemtől és azon gondolkodni, miért billen meg időnként a lábam alatt a talaj és miért áll le önkényesen a tüdőm a fájdalomtól.
én sohasem fogok kihűlni. amíg eszmélet van bennem, a szívem utolsó szikrájáig szeretni fogom az életet és az ember egy idő után mindig rájön, hogy ha ténylegesen élni akar, ahhoz el kell engednie a dolgokat és nem tölthet 80 évet az ezek felett érzett kesergéssel. akármilyen élénk és vibráló is a pánik a maga pillanatában, akármilyen sok is az a kiontott vér az elmében, ami egy-egy csalódást követ, előbb-utóbb elpárolog.
valahol minden eddigi hozzám közel álló magamra hagyott az elmúlt időszakban, mert ha akkor érkezel, mikor a másik már sikoltozik a fájdalomtól és a félelemtől, addigra már réges-régen késő van és addigra a sokk már von egy olyan falat az egyén és a külvilág közé, amin lehet ugyan kopogtatni meg átkiabálni, de lényegében megakadályozza, hogy segíts a másikon, aki a túloldalán van. a baj pedig az, hogy ez az elhatárolódás azok között, akik nem élték meg együtt az adott fájdalmat vagy boldogságot, ha láthatatlanul is, de ott marad és magától építkezik a végtelenségig. világéletemben azon voltam, vagy szerettem volna lenni, hogy ezt a saját magam részéről ne hagyjam megtörténni és én nem is határolom el magamat senkitől, de egy életet sem tudok azzal tölteni, hogy kopogtassak azoknak a falán, akik pedig igen.
én, a magam részéről, azt hiszem megyek tovább. sok más választásom amúgy sincsen. akik már nincsenek velem, nem fognak visszajönni, legalábbis nem úgy, ahogyan eddig voltunk együtt, az elmém pedig nem egy sírkő amibe bele kéne vésnem minden veszteségemet.
megyek tovább és nem lesz semmi baj.
amíg van a világon elég holdfény, napfény és oxigén, addig van helyem és otthonom
