én csak azt tudom, hogy a beton valahogyan sohasem fogy ki a cipőtalp alól és mégsem érzem a talajt valóságosnak a talpam alatt és eltelt 19 év, de még mindig nem tudom, milyen útra léptem rá még a legelején, hogy volt e választásom benne vagy azóta is kötelező jellegű köröket járok le, legfeljebb nem tudok róla és még kevésbé vagyok tisztában azzal, hogy akármi is legyen ez az út, elvisz e majd akármerre is. és ha igen, hol lesz az az akármerre? és mi lesz az? és mikor?
azt hiszem, minden évben télen tűnik a legelfogadhatóbbnak az a produktív káosz, ami a sejtjeimben bújik meg. ilyenkor jobban fűt, mint bármi más és végül is, mikor lenne nagyobb szükség arra, hogy melegen tartson valami, ha nem télen. ilyenkor élénkebb, többet kopogtat a koponyámon és hangosabban köszön rám esténként a buszmegállókban vagy mikor a házunk előtt a kulccsal babrálok; mielőtt benyitnék a saját szobámba, még ennyi idő elteltével is hezitálok, mert nem tudom, mit fogok ott találni. ha kisgyerekkorban nem szabott reális határokat az ember elméje, már sohasem fog. erről már lecsúsztam. és nem lehet rá mást mondani, mint, hogy "ez van, ezt kell szeretni", akármennyire is rühellem ezt a frázist, van amit nem lehet másként. én már mindig meg leszek áldva ezzel az össze-vissza természettel, aki mindig annyira nagyon szeretne jót csinálni és legtöbbször pont ezen esik keresztül, aki sehol sem érzi otthon magát, ezért inkább próbálja az otthon fogalmát az egész bolygóra fejben kiterjeszteni, ugyanúgy ahogyan fóbiája van attól, hogy konkrét személyekhez kötődjön és ezért inkább mindenkit igyekszik egyszerre szeretni. és azt hiszem, nem mindig jön össze. egyik sem.
és azt is hiszem, hogy nagyon szeretlek
