ilyenkor annyira lelkiismeret furdalásom van, mégsem tudok ellene mit tenni és hiába próbálom magam meggyőzni arról, hogy aki első látásra ellenszenves volt, hogy valójában mennyire kedves, bájos és szimpatikus egyéniség. persze a legnagyobb örömmel veszem azt, ha valaki rácáfol az előérzeteimre és sohasem ragaszkodom az első benyomáshoz, de amennyiben folyamatosan beigazolódik, nem vagyok képes eljátszani, hogy nincs terhemre. eleve, a megjátszásra való készség hiánya nálunk valami családi vonás lehet, de én ilyen szempontból elég heves természetet örököltem és reflexszerűen szabadulni próbálok minden olyan helyzetből, ahol nekem hazudnom kellene akár udvariasságból, akár mások vagy saját magam érdekében. a menekülő műsorszámaim, amiket pedig ilyenkor be tudok mutatni, mellőznek mindenféle-fajta meggondoltságot és épséget és tényleg inkább vetem ki magam -vagy az ezért felelős másik embert - az emeletről, minthogy vegyek egy nagy levegőt és eltűrjem a helyzetet. próbálom, de képtelen vagyok rá. ilyenkor olyan ösztönös rétegek mozdulnak meg az elmémben, amikkel nem tudok hadakozni, a körmeim a saját tenyeremet kaparják, az izmaim vonítanak a vágytól, hogy félrerúghassák, szétszedhessék ami a nyugalom útjába állt és hadd folytassam ott, ahol elkezdtem, hadd mehessek tovább a magam útján.
talán nem lennék ennyire ideggörcs, ha nem a vizsgaidőszak legelején találta volna ki az agyam, hogy mennyire nagyon szerelmes vagyok, ami nem a tanulás miatt dilemma, hanem mert új és sajnos nagyon is jogos kifogást találtam arra, hogy miért nem szedem össze magam és közlöm vele a helyzetet. mint ahogyan magamat is ismerem annyira, hogy minden józan ész ellenére úgyis megtalálom arra is a kifogást, hogy miért ne várjak és hogyan okozzak újabb hónapokra valami valóságból totálisan kiszakadt tudatállapotot magamnak.
