mint azt már említettem párszor és még van egy teljes hetem emlegetni, lévén, hogy az egyik számomra jelenleg legfontosabb motívumon még mindig nem vagyok túl; idén volt aztán minden.
annyi, amennyit januárban a szalagavató utáni bulin, az egy szál fekete csipkés báli ruhában és tornacipőben fagyoskodva el sem tudtam volna képzelni. még akkor sem, ha ott és akkor képes lettem volna bármire is gondolni azon kívül, hogy túlságosan fázik a kezem ahhoz, hogy cigit tekerjek, a vodkánk is elfogyott, abba kéne hagyni a hajam feketére festését, ja és a párom pedig valahol most hagyott magamra, szóval nem, határozottan nem voltam olyan állapotban, hogy gondoljak én bármire is. aztán a cigit sikerült végül mégis megtekerni, a lábfejemmel a havat rugdostam, bentről pedig tompán lüktetve hallatszott ki valamelyik aktuális sláger nyolcvanadik feldolgozása, bennem pedig ha nem is gondolat formájában, de megfogalmazódott, hogy rendben, hát akkor visszamegyek az osztályhoz és túlélem. ha ez van, hát ez van, abból dolgozok, amim van. és ennyiből is kurvajóra fogok csinálni mindent.
azóta eltelt kis híján egy év és én már nem dohányzom. az a báli ruha azóta sem volt rajtam és fekete hajam sincsen már. azt viszont nem tudom, tényleg annyira jól csináltam e mindent. egyszer valaki azt mondta, hogy minden jó, ha jó a vége, ebből kiindulva pedig talán rábólinthatnék, hogy most jól érzem magam, szóval annyira nem szúrhattam el a dolgokat, de akadt az a kis dilemma, hogy év közben megváltozott a fogalmam arról, hogy mi az a "jó" és mi is az a "vége". ezen pedig nem tudok mást, mint nevetni. ha valamikor, akkor idén aztán őszintén megtanultam kinevetni magamat.
egyszer egy másik blogban az ragadta meg a tekintetemet, hogy ha az embert olvassák mások, akkor nem írhatja le csak úgy azt, amit akar, mert az mégis milyen már. ezt nem értettem sem akkor, sem most. talán mert sohasem tekintettem úgy a blogolásra, mint másokkal való egyoldalú kommunikációra, ha bárkivel is direkt módon kontaktot próbálok teremteni, az a saját tudatom és még ez sem szokott általában összejönni. különben is; engem ne szeressenek semmilyen "értékért" amit nekem közvetítenem kéne. én nem leszek senki és semmi szószólója. létezek a magam x cm magas és y kg-os fizikai mivoltában, egységnyi helyet foglalok el a világon. hogy minderre mi épül, az már egy más kérdés és aki eszmerendszerekbe szeretne beleterelgetni, az sohasem fogja ezeket észrevenni. eszmék mögé nem lehet individuumot bújtatni. senki válláról nem veszi le a felelősséget az, hogy ő "jó" dolgokban hisz, ha ő maga nem egy korrekt személyiség. én pedig az szeretnék lenni és maradni, korrekt és produktív, ha pedig "jó" dolgokat akarok, miért ne írhatnám le azt, amit akarok? az emberek közül valamiért nagyon kevesen ismerik fel, hogy ahogy látod a dolgokat, az többnyire a saját érzékelésed tükre és mielőtt a világot akarod kitakarítani és megváltani, azelőtt érdemes ugyanezt e tulajdon perspektíváddal megtenni.
a folyamatosan mérgezett egérként rohangáló lovesick énemet sikerült némileg benyugtatózni és lefektetni aludni. semmire sem jutok, ha pánikolok és azzal sem, ha megpróbálok mindenbe mindent és még többet belemagyarázni, szóval most a legnagyobb örömömre újra indokolt az a taktikám, hogy veszek egy nagy levegőt és hagyom magam sodródni. reagálok, ha reagálni kell de nem őrlöm fel az idegeimet azzal, hogy számolom a másodperceket és mindegyikben új elméletet gyártok; nem, nem mondtam el legutóbb. hülye voltam. ez van. ennyi. megtanultam belőle, hogy sokkal több energiát emészt fel és sokkal ijesztőbb ha számolnom kell a gyávaságom következményeivel, mintha egyszer összeszedem a bátorságomat és ha a drága univerzumnak vagy minek ennyi elég volt, hogy ezt megtanítsa nekem, akkor legközelebb nem fogom elbénázni.
